Kutatónak lenni azt is jelenti, hogy te vagy az első, aki megért valamit. Ez egy fantasztikus érzés, amit ha soha nem éreztél, nehéz megérteni.
Egy kis társaság egy kis könyvesboltban mutatta a megerőszakolt, zaklatott gyerekeket segítő honlapját. A sajtó megrohamozta az eseményt, a részt vevőket másfél óráig nem engedték. Nem véletlen: nagyon ritka, hogy a gyerekkori szexuális abúzusról beszél bárki – nem csak nyilvánosan, hanem általában. Pedig a durva becslések szerint minden harmadik gyerek érintett.
Mindenki sorolja fel szépen magában a három legszörnyűbb bűnt, amit ember elkövethet! Végeztek? Na mibe, hogy köztük van a pedofília?
Kiszolgáltatott gyerekeket szexuálisan bántalmazni akkora tabu, hogy még a legkeményebb filmdrámák is inkább csak utalnak rá, minthogy ábrázolják; ami pedig a társadalmat illeti, minden jóérzésű ember mélyen elítéli a gyermekkori szexuális abúzust, annyira, hogy inkább nem is beszél róla. Pedig nem ártana: talán éppen tabujellege miatt kevés ügy jut el a nyilvánosságig, azok sem olyan erővel, ahogy kellene. A nógrádi ügyészség szemérmesen „tilosba tévedésként” kommunikálta, hogy egy idős férfi a vendégségbe érkező tizenegy éves lányt csókolgatta és bugyijában turkált. Az eufemizmus önmagában ijesztő – ki is akadtak a jogvédők -, ennél azonban sokkal dermesztőbb, hogy a hivatalos adatok szerint minden tízedik magyar gyerekkel történik ilyesmi. Mivel azonban nagy a látencia, azaz kevés ügy jut el a hatóságokig, valójában inkább minden negyedik-ötödikkel.
Azaz Magyarországon óvatosan becsülve is felnőttek tízezrei, de inkább százezrei éltek már vissza szexuálisan azzal, hogy erősebbek, mint egy gyerek.Az abúzus persze nem csak a konkrét megerőszakolást jelenti, ahogy az elkövetők sem feltétlenül pedofil betegek: a szakemberek ide sorolnak minden olyan esetet, amikor egy gyereket káros, feldolgozhatatlan szexuális inger él a testére való durva célozgatásoktól a paskoláson-tapogatáson, manipulatív édesgetésen és fenyegetőzésen át a konkrét aktusig. Az elkövetők a legtöbbször először szexualizált légkört teremtenek, belerángatják a gyereket egy olyan szörnyű játszmába, amelyben akaratlanul is cinkosnak érzi magát, vagy fenyegetésre, vagy a szégyenérzettől titkolózásra kényszerül és gyakran azt hiszi, ő is beleegyezett a viszonyba. A képlet mégis egyszerű: „Ha a gyerek nem mondhat nemet, akkor az abúzus, még akkor is, ha ő úgy érzi, beleegyezését adta” – fogalmaz Víg Sára pszichológus a Hír24-nek. Ezért is nehéz feltárni az igazságot, hát még kezelni a traumát.
A gyerekkori abúzusról Anoni Mara néven, Bűn vagy bűnhődés címmel írt merész könyvet egy áldozat; a mű köré önkénteseknek hála egy egész kis szakértői szervezet, majd honlap (Beszélj róla!) is indult. Most az említett pszichológus, egy jogász, egy áldozatokat kezelő gyógytornász, a könyv kiadója és Bozsik Yvette táncművész próbálja rábírni a túlélőket, az áldozatokat ismerő szülőket, barátokat és magukat a gyerekeket, hogy lépjenek velük kapcsolatba: írják meg történetüket, töltsék fel a mondatot, amellyel az elkövető sakkban tartja őket („ha bárkinek elmondod….” „tudom, hogy te is akarod”, „ha legközelebb is jövök, hozok neked valami szépet”), vagy egyszerűen kérjenek segítséget. A projekt most indult, a történeteknek és a fórumos beszámolóknak hála azonban máris ez a magyar web legdepresszívebb zuga, csak akkor olvassuk, ha aznap már semmi dolgunk!
Elkövetők
A történetek nagyon különbözőek, rengeteget számít az áldozat kora, neveltetése, viszonya azokkal, akiknek mesélni mer (vagy nem mer), de pár közös vonás azért akad. Az elkövető szinte mindig a gyerek ismerőse, a család barátja, szomszédja, nevelőszülője, vagy éppen hozzátartozója: nagybácsi, nagynéni. A visszaélés ritkán korlátozódik egy-egy alkalomra, gyakran évekig húzódik. A szülő-gyerek közti abúzus ritka; úgy tűnik, a vérfertőzés még a pedofíliánál is nagyobb tabu. Az sem jellemző, hogy a gyereket csecsemőkora óta gondozó, pelenkázó, etető nevelőszülő csúszik bele a bűnbe; inkább az kezdi el fogdosni, csókolgatni a kicsit, aki már nagyjából „készen”, legalább három-négy évesen ültette először az ölébe – magyarázza Víg Sára pszichológus, az Anoni Mara Társaság egyik segítője.
Megelőzni a bajt szinte lehetetlen. Az átlagos magyar családban eleve belefér az a felállás, amikor „igazi” baj még látszólag nincs – „csak” a légkör nyomasztó, célozgatásokkal, egy-két „olyan” mozdulattal” -, a szakemberek szerint azonban már abúzusról lehet szó. Konkrét jelei sincsenek annak, hogy valaki bántalmaz egy közeli gyermeket, hát még, hogy csak készül rá: a molesztálók jól titkolóznak, és még ha meg is bánják tettüket, pontosan érzik cselekedetük súlyát és ráveszik a kicsit, hogy hallgasson, így lesz elkövető és áldozata perverz kis csapat a titkolózásban. „Bizonyos minták viszont utalhatnak arra, hogy lehet szó ilyesmiről: az abuzálókra általában jellemző a patriarchális gondolkodás – mondja Víg Sára -, amely szerint a családfő, a férfi, aki fizikailag erős, bármit megtehet. A többség, akinek eszébe jut a visszaélés, nem eleve beteg, nem pedofil fantáziákkal éli az életét, hanem a helyzet hozza ki belőle.” Ez persze nem mentség, legfeljebb magyarázat arra, hogy miért szűrhetetlen az elkövetés.
Áldozatok
Az sem segít, ha három éves korában elkezdjük oktatni a gyereket, mire figyeljen, mit szabad egy felnőttnek és mit nem, és hogyan ne hagyja meggyőzni magát. A legfontosabb, hogy eleve olyan viszony legyen a szülő(k) és a gyerek között, hogy utóbbi érezze: bármit elmondhat. Ha egy ügy – becslések szerint egy a háromból – eljut a hatóságokig, egy bizonytalan, szorongó gyerek szava áll egy felnőttével szemben. Nem szentségtörés kimondani, hogy a gyerekek sokszor hazudnak, de nem többször, mint a felnőttek: az ilyenkor eljáró ügyvédek, pszichológusok gyakran tapasztalják, hogy az egyik szülő akár jutalomért betanítja a kicsit, mit mondjon, hogy így segítse saját perét.
Néha a hatóságok hiteltelenítik az áldozatot: „beszél a gyerek össze-vissza”. Már csak azért is könnyű dolguk van, mert egy-egy történet gyakran változik: az áldozat önkéntelenül igyekszik felejteni a traumát, az emlék gyorsan a tudatalattiban köt ki, ami nagyon fontos a gyógyulás szempontjából. A faggatózás, a többszöri rákérdezés, a szkeptikus hozzáállás a gyereknek és az igazság feltárásának is sokat árt, főleg Magyarországon, ahol egy-egy nyomozás fél, háromnegyed évig is elhúzódik. Egy szakképzett pszichológus azonban látja, mit kell komolyan venni. „Ha egy kicsi gyerek nagyon részletesen mesél a részletekről, a testrészekről, azt csak a saját bőrén tapasztalhatta” – mondja Víg Sára.
Segítség
A gyermekkori szexuális abúzus nem egyszerű trauma: az egész későbbi életet meghatározó kórképet produkál, általános, gyakran évekkel később jelentkező, de súlyos tünetekkel. Szorongás, evési zavarok, fóbiák és a mindent átható érzés, hogy kisiklott az életük – a többség nem is tudja, miért. Az, hogy valaki rájön, kimondja, elmeséli, csak az első lépés, önmagában nem megoldás. „Még a durva eseteknek is van esélyük felépülni, de nagyon hosszú, nagyon nehéz munka ez, profi segítsége kell.”
Aki nem áldozat, nem értheti, min megy keresztül az, akit molesztáltak. A közhelyszerű bölcsességekkel, tanácsokkal („lépj már túl rajta! az élet megy tovább!” „de hát nagyon régen volt!” „jó, de mégiscsak a nagybátyád/nevelőapád!”) legfeljebb árthatunk, főleg, hogy gyakran ő maga is pont ezekkel az érvekkel igyekszik tagadni, vagy legalább bagatellizálni az abúzust. A legfontosabb, hogy meghallgassuk, hangsúlyozzuk, hogy hiszünk neki és köszönjük meg, hogy elmondta. Még így is hosszú lesz az út, mire elhiszi: nem hibás.
Forrás: http://www.hir24.hu/belfold/2014/05/20/a-csalad-kurvaja-lettem-amikor-rajtakaptak-apammal/