A többségnek elege van- MÉG FÉL A NÉP

A Népszabadság kérdésére, hogy miért fogják jó eséllyel újraválasztani a kormányt, Ferge Zsuzsa és Bass László úgy válaszolt, azért, mert az új demagógiának sikerült az emberekkel elhitetnie azt, aminek az ellenkezőjét tapasztalják. Ami van, azt már megszokták, és a bizonytalanságtól jobban tartanak, mint „a jelen gonosztól”. A Hamlet-idézetet én tettem hozzá. Ezt viszont a kiváló szociológusok: „A félelem teszi lojálissá őket.”
Valószínűsíthető diagnózis, és rendkívül lesújtó.
Bár nem új, és nem is meglepő.

A III. Richárdban ezt mondja a Második polgár: „Az ember szíve tele félelemmel / És nem beszélhet senkivel, aki / Nem komoran és nem rettegve néz rá.” Ebben még nincs semmi különös, csakhogy ezt a Második polgár az utcán mondja másik két polgárnak, akikkel a törvényszékre menet találkozott. Mindhármukat behívták közmunkára, és nemsokára kiderül, miért. Előkészületben van Hastings befolyásos polgártárs letartóztatása, ő még nem tud róla, de már írják az előregyártott ítéletet, egy írnok tizennégy órán át fogja másolni, elkel a segítség. A polgárok félnek és mennek, készséges kiszolgálói a törvénytelenségnek.

Shakespeare, aki éppen négyszázötven éve született, mindent tudott rólunk. Mi is így megyünk választani. Sokan közülünk komoran és rettegve. Törvénytelenségek irathalmazán át. Az eredmény is ennek megfelelő lesz

Négyszáz év alatt mit sem változott a polgár. Nálunk legalábbis nem. Nem merném állítani, hogy a közvetlen környezetünkben sem, abban viszont egészen biztos vagyok, hogy Európa boldogabbik felén más a helyzet. Ott nincs ekkora tűrőképességük az embereknek. Ott zokon veszik, ha ellopják a pénzüket vagy a földjüket, megfosztják őket a jogaiktól, nádpálcás tanfelügyeletet, tömeges elszegényedést okozó adótörvényeket, kirekesztő alkotmányt, hazug médiát és a kenetes prédikátorok által naponta megcsúfolt hamis morált sóznak a nyakukba.

Nem félnek annyira, mint itt. Erős a civil társadalom. Tudnak élni a jogaikkal, vagy ha nem, az ellenállás más módját választják. Például kimennek az utcára. Nem hárman, közmunkába menet. Nem is háromszázan vagy háromezren, hanem háromszázezren. És nem csak egyszer. És nem azért, mert megszervezik őket. Hanem mert elegük van.

Nálunk is elege van a többségnek, ez nem kétséges. Négymillió embernek, aki a nyomorszint közelében él, elege kell hogy legyen. Aki azt látja, hogy éhezik a gyereke, annak elege kell hogy legyen. A tömegesen tengődő mélyszegényeknek, akik nem tudják élvezni a rezsicsökkentés áldásait, mert nincs náluk villany és gáz, elegük van. De tűrnek, mert nem látnak ki a nyomorukból. „Tűrd, amit tűrnek a nyomor fiai” – mondja Lear király, amikor számkivetve az ő sorsukra jut, és beleőrül a fölismerésbe meg a tehetetlenségbe.

Nálunk a Lear királyok nem hülyék, hogy szétosszák a birodalmukat, ellenkezőleg, összeharácsolják és a legszegényebbektől veszik el, hogy stadionokat építsenek belőle. Nincs, aki beleőrüljön a gazemberségbe, és az olyanokból is kevés van, akik fölemelik a szavukat.

A dolgozó magyar nép nem ismeri a szolidaritást. Épp azért, mert dolgozik, mert még van állása, és nem akarja elveszíteni. Nincs nap, hogy ne találkoznék valakivel, aki elmeséli, hogy őt vagy az ismerősét figyelmeztették, ne hangoztasson ellenzéki érvet, ne írjon véleményblogot, ne hagyjon az asztalán baloldali újságot, ne engedje a gyerekét mulasztani a hittanóráról, ne sajnálja le a Felcsútot, és ne járjon a Katona József Színházba, különben megjárhatja.

A félelem megeszi a lelket, ahogy egy Fassbinder-film címe hirdette. Lelketlen emberek nyüzsögnek a városban, „azt remélik, ha lojálisak, akkor lehet, hogy jobb lesz a helyzetük, vagy legalább nem romlik tovább”. Ezt Bass László mondja.

Hogy jutottunk idáig? A magasban pöffeszkedők, az országot magánbirtokuknak tekintők, az alattvalóikat mélységesen lenézők és megvetők szemérmetlen demagógiája által. A Főpolgárhoz képest III. Richárd szerencsétlen amatőr volt. Tök fölöslegesen irtotta magas rangú ellenségeit, elég lett volna a köznépet megszerveznie. „A polgárok kukák, egy szót sem szólnak – panaszkodik Shakespeare-nél a szóvivő, amikor beszámol a jól előkészített hazugságbeszéd tömegreakciójáról –, Halotthalványan csak egymásra néztek.” Még nem volt föltalálva a közvélemény CÖF-ösítése. A III. Richárd színpadán a királyi kortesbeszédet némán hallgatják a jelenetbe beleírt polgárok. Napjaink kifinomult tömegpszichózisa viszont már azt is el tudta érni, hogy üdvrivalgással higgyenek a szabadságról és bátorságról pufogtató vezérszónoknak, aki épp a borzalmas nagyhatalomhoz köti az országot, és eliszkol a politikai ellenfeleivel folytatandó vita elől.

A szavaknak és tetteknek nincs értékük az agyatlanított vagy a magukat félelemből süketnek, vaknak, némának tettető polgárok közösségében. Valójában közösség sincs, legföljebb néhány vacogó ellenzéki rezervátum, vagy a színházak sötétjében megbújó empátiaközönség.

Nézem a berlini Schaubühne előadását az egyik német televízióban, nem valamelyik politikai kliens darabját játsszák, mint a Duna TV-ben, hanem Ibsentől A nép ellenségét, ami nálunk is műsoron van a Katonában. Menet közben kapcsolódom a közvetítésbe, a népgyűlésjelenetnél hirtelenében nem tudom, hogy a nézőtéren sorban megszólalók színészek-e vagy nézők. Részint ugyanúgy vannak öltözve, részint ugyanabban a természetes modorban beszélnek. Egy idő után világos, hogy nézők, akik párbeszédbe elegyednek a játszókkal, hozzászólnak a darabban felvetett kérdésekhez a jogról, a hazugságról, a manipulációról, az ellenségképzésről, a kirekesztésről, a gyűlöletről, a hatalmi szervek packázásáról és az ezekkel kapcsolatos állampolgári teendőkről. Egymásnak adják a mikrofont, elég sokan, hosszan és személyesen mondanak elég határozott, esetenként polemikus véleményt. A szereplők néha szerepből válaszolnak nekik, majd folytatódik az előadás. Hirtelen megértek valamit a demokratikus társadalom természetéről, a gondolkodó és felelős emberek kockázatmentes véleménynyilvánítási gyakorlatáról, a nyíltság és szabadság gyümölcsöző légköréről – és csaknem elsírom magam.

Ahol a színház a valóság része, ott nagyobb az esély, hogy a közélet is hasonló szabályok szerint működik. Ha a színházban nem hazudnak, akkor a választást is nehezebb az orbitális csalások rendszerére építeni, és egyikből sem úgy jövünk ki, hogy át vagyunk verve.

Ebben az országban, ahol élek, gátlástalanság és foglalkozásszerűen elkövetett erkölcsi mételyezés tanúja vagyok naponta. Politológus szakemberek nevezik profi kampánynak a közpénzből aránytalanul lefoglalt hatalmas összegekkel kistafírozott kormánypropagandát. Mindig is tudtuk, hogy a választások nem a klasszikus párbajkódex úriemberi szabályai szerint zajlanak, de a brigantizmus elfajulása túltesz minden emberi mértéken, és tökéletesen alkalmas arra, hogy általános politikaundorrá fajuljon. Ha egy náci párt is vitapartner – tisztelet azoknak, akik ezt visszautasítják –, az lehet a politikai játékszabályok kényszere, de a józan civil szemében az ilyen kényszer gyomorforgató. És inkább világgá menne, mintsem befogadhatóvá nyilvánítsa a szennyet.

De nem teheti meg, mert ez az otthona, a hazája. Nem tett meg sok minden mást sem, amit megtehetett volna, nem üvöltött az ocsmányságok ellen, mert elvakították, az arcába röhögtek, hülyére vették, s mert nem volt egy ember, aki hitelesen, hatékonyan, országra szólóan magával tudta volna ragadni, meg tudta volna nyerni a vonzó alternatívának. Nem tiltakozott, mert félt. Félelmében elfogadta az elfogadhatatlant. Most megkapja érte a megérdemelt jutalmát.

Forrás: http://www.168ora.hu/velemeny/valasztas-felelem-bizonytalansag-szociologus-125092.html