„Elszaporodnak a lakájok, és eltűnnek az ördög ügyvédei”

Ahhoz az úthoz, amit Orbán Viktor végigjárt, elképesztő teherbíró képesség kellett, és ez mentálhigiénésen komoly veszélyekkel terhes, ezért hasznos volna számára, ha nem akarna mindent megnyerni - mondja Lányi Gusztáv szociológus a HVG-nek adott interjúban, amelyben arról is beszélt, hogy mihez hasonlít az Orbán és Simicska közötti dominanciaharc.

 

HVG: Orbán Viktor a hangnemre hivatkozva folyamatosan elhatárolódik attól, hogy nagy nyilvánosság előtt felvegye a kesztyűt Simicska Lajossal, aki verbálisan igencsak durván lépett fel ellene. Pszichológiai szempontból ez miként értelmezhető?

Lányi Gusztáv: Etológiai analógiával élve: amikor dominanciaharc kezdődik az állatok között, harci díszjeleket mutatnak fel a párviadalra kész felek. Verbális szinten ugyanezt a célt szolgálja a kemény beszéd és a káromkodás: a humánetológiai erőfitogtatás eszköze jelzés a rivális partnernek, hogy „kész vagyok a küzdelemre”. Simicska nyilván tisztában van az erőviszonyokkal, így azzal is, hogy mint gyengébbnek, neki kell jobban páváskodnia. Persze mind a városi, mind a népi nyelvváltozatokban megvannak a jellemző laza kiszólások, és a szexualitást.

körüllengő tabuk áttörése bekerült a közbeszédbe. És, ha dühös vagyok, akkor a dühöm megfelelő nyelvi kódja, hogy cifrát káromkodom. Ami a fideszeseket illeti, amikor bekerültek a parlamentbe, még loboncos, farmeres városi partizánok voltak, és a konszolidáció része volt az arculatváltás, a maga külsőségeivel. Orbán Viktor azóta, hogy a kimért államférfiúi szerepet viszi, egyszer sem engedte meg magának, hogy ebből a stílusból kilépjen.

– Egyik megnyilatkozásában Simicska azt mondta: „szövetkezésem Orbánnal abból indult ki, hogy le akartuk bontani a diktatúrát és a posztkommunista rendszert. De az kurvára nem volt benne ebben a szövetkezésben, hogy felépítünk helyette egy másik diktatúrát. Ebben én nem vagyok partner. ... Röhögjön csak ki, de én elkötelezett demokrata vagyok.” Azt mondják, a dühös ember őszinte. Vajon a diktatúraépítés feletti aggodalma is az?

– A magyar politikai nyilvánosságban már-már patológiásnak tekinthető egyensúlytalanság keletkezett: a „centrális erőtér” 2014-es győzelme a hivatalos ellenzéket teljesen kiütötte. Azért baj, hogy Orbán túlnyerte magát, mert a karakteréből az következik, hogy nem tud leállni a hatalomkoncentrációban. Az, hogy Simicska elkezdte a maga médiabirodalmát kiépíteni, pozitív fejlemény. Vele legalább megjelenik a Fideszről leváló, pólusképző alternatíva.

– Simicska mint belső ellenzék?

– Tény, hogy ő gazdasági érdekeiben megsértett vállalkozó, akinek az a fő célja, hogy minél kevesebb adót fizessen. A közbeszerzésekből is kezdik kiszorítani, ő pedig elszokott attól, hogy mint vállalkozó nem egyedül játszik a pályán. A megnyilatkozását nem mondanám politikai programnyilatkozatnak, és a durva kiszólásai a keresztény úri középosztály körében meghökkentőek lehetnek, de nem biztos, hogy igazuk van azoknak az elemzőknek, akik leírják őt. A rendszer szempontjából rossz, és a vezető jó döntési esélyeit korlátozza, ha nincsenek olyan potens ellenfelei, akiktől legális választáskor tartani kellene. Ezt önmagában még nem tartom diktatúrának, de rossz felé visz. És baj, hogy Orbán a jobboldalon az egyetlen személy, aki talpon maradt. A maximális nyereség után, amit 2014-ben elért, most a nemzetközi erőtérben akadályokra és új kihívásokra talált, ilyen volt például az amerikai korrupciós vád, amit elég ügyesen oldott meg.

Másfelől az európai színtéren Magyarország ki tudta magát kormányozni 2010-ben az IMF szorításából, és most a makrogazdasági mutatókban is eredményt tud felmutatni. Bár az emberek számára érzékelhető mindennapi tapasztalat ennél szomorúbb, a Fidesznek szilárd a társadalmi bázisa. Ezzel a politikai tőkével nem versenyképes a Simicska által megtestesített gazdasági tőke. Ráadásul Orbán kiváló taktikus, és kiépítette a személyes, tőle függő gazdasági oligarchiáját is, gondoljunk csak faluja milliárdos polgármesterére.

– Említette, hogy a kormányfő jól kezelte az amerikai korrupciós vádat. Megmagyarázná?

– A magyar történeti politikai legendáriumban a „szabadságharc” olyan toposz, amelyet ha nem tud kezelni egy politikai erő, akkor nagyon fontos nemzetkarakterológiai vagy kulturális mintát hagy figyelmen kívül. Ennek a török időkig visszamenőleg is jelentős történelmi hagyománynak van olyan narratívája, amire lehet építeni, és vele manipulálni is. A Fidesz ezt használja, méghozzá olyan ügyesen, hogy az ellenzék bizonyos erői sem tudnak ennek a nyomása alól kitérni, de csak ügyetlen mázolásra telik tőlük. A magyar önállóság, a szabadságharc, a nemzettudat, az Erdély-mítosz olyan, egymásra hangolódó tradíciók, amelyekre a Fidesz az 1992–1993-as átalakulásával – ha mégoly cinikus tudatossággal is – ráfordult. E kurucos tradíció nélkül Magyarországon a középre tartás elképzelhetetlen. Többször megnéztem Orbán karácsonyi tévéinterjúját: látszott, hogy nagyon megviselte az amerikai korrupciós hercehurca – valószínűleg megkaphatta a titkosszolgálati jelentéseket. Előremenekült, amikor azt mondta, hogy „műveleti területté váltunk, és ezt nem engedjük meg”. Az ellenállásnak ezt a fajtáját – hogy mi, kis magyarok a nagy Amerikával is felvesszük a harcot – lehet nevetségesnek interpretálni, de az biztos, hogy a lényegét érti a kisember is: „itt packáznak a magyarokkal”.

– A bevándorlókkal szembeni ellenséges retorika ugyancsak negatív sztereotípiára épít: az idegengyűlöletre. Igaz, megvan a rövid távú politikai haszna – de mi van hosszú távon?

– Vannak itt olyan problémák, amelyekkel a felvilágosult racionalizmus alapján toleranciát és empátiát hirdető értelmiségi erők nem tudnak mit kezdeni. A bevándorlásellenes érzületek felkorbácsolásának egyetlen célja van: a táboron belüli kohézió megerősítése. Ennek legjobb eszköze mindig a külső ellenség felmutatása. Egyértelműen erre ment ki a játék, amikor Rogán Antal fideszes frakcióvezető kiment a Keleti pályaudvarra lefülelni a koszovói menekülteket. Ha csak ennyi történt volna, akkor ez még az egyszerű tévénéző számára is bántóan manipulatív lenne. De Orbán a menekültellenes retorikát a párizsi merénylet után kezdte el, mert azt jól föl lehetett használni belpolitikai haszonszerzésre, amikor közölte: mi nem engedjük meg, hogy a bevándorlók száma annyira megemelkedjen, hogy az a terrorizmus veszélyével járjon. A politikai üldözötteket másként fogadjuk, mint a gazdasági menekülteket – hangsúlyozta a kormányfő –, ez utóbbiakat nem fogjuk átengedni, mert úgyis hozzánk dobják vissza a gazdag országok. Ez kemény érdekérvényesítés, amire az ellenzék mond mindenfélét, és ellenzékben valószínűleg a Fidesz is engedékenyebb lenne.

– Megmaradhatott-e Orbánban a mélyben az ön által említett loboncosság?

– Ehhez az úthoz, amit végigjárt, elképesztő teherbíró képesség kellett, és ez mentálhigiénésen komoly veszélyekkel terhes. Épp ezért hasznos volna az ő számára is, ha nem akarna mindent megnyerni. Sejthető, hogy az egyéni haszonszerzés manőverei közben mennyi veszélyes gyúanyag gyűlhetett föl. Úgy látom, az átalakulás látszik is rajta, illetve az elfojtásokon. Különösen, amikor nagyon kötött szerepben kell megnyilvánulnia, a mosolyának, a metakommunikációjának van valami kényszeres jellege. Feszeng ezekben a szerepekben, és egykori jó debatteri képességét már csak legfeljebb a parlamenti vitahelyzetekben csillantja meg. Politikusi kommunikációja előre betanult szerepjáték, amelyben, ahogy idősödik, egyre inkább küzd az átalakulása hátulütőivel – a rugalmatlansággal, a zártsággal. Államférfiúi piedesztálra képzeli magát, és ez lelkileg nem használ neki: pózolós lett, aki már nem kelt lelkesedést. Ahogy a betanult sémák ráfagytak, ma már nehézkesen mozog – elég megfigyelni, hogyan áll ki az emberek elé. Aki nem fél engedni a spontaneitásnak, az sétál föl-alá a pódiumon és úgy beszél. Aki hárítja ezt a helyzetet, az állványt tesz maga elé, rosszabb esetben föl sem emeli a tekintetét, csak olvas. Orbán legfeljebb szemkontaktust igyekszik tartani.

– De hát ez nem spontán helyzet – erre őt felkészítik.

– Ha zárttá válik egy politikai klikk, megvan annak a veszélye, hogy ott már inkább lakájok vannak, és hiányzik az, akinek az a dolga, hogy mindig ellentmondjon, és a lehetséges kritikai alternatívát képviselje, belülről. Szociálpszichológusok feltárták az amerikai politika hibás döntéseinek hátterét, és megállapították, hogy a magát csalhatatlannak hívő döntnök hajlamos az ellentmondó információkat figyelmen kívül hagyni, illetve a hallgatást beleegyezésként feltételezni. Azt a tanulságot szűrték le, hogy az igazán hatékony és tétre menő döntésekben akár az ördög ügyvédjét is alkalmazni kell, akinek hivatása, hogy kritizáljon. Figyelni kellene arra, hogy túlnyert helyzet centrális erőterében elszaporodnak a lakájok, és eltűnnek az ördög ügyvédei.

Lányi Gusztáv: Pszichológusi, majd szociológusi diplomája megszerzése után az ELTE BTK szociológia tanszékén, az ELTE Szociológiai Intézetében és a Politikai Főiskolán oktatott az 1951-ben született szakember. Másodállásban 1993–1997 között a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézetének politológia tanszékén, óraadóként pedig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológiai Intézetében, illetve az ELTE ÁJK politológia tanszékén tanított politikai pszichológiát. Jelenleg az ELTE Társadalomtudományi Karán a szociálpszichológia tanszék docense. Oktatói munkája mellett a Magyar Nagylexikon Kiadó külső munkatársaként 1997 óta a szociológia tárgykör szócikkeit írja, illetve 1999-től a Magyar Pszichológiai Szemle rovatvezetője. Négy önálló monográfiája, számos tudományos cikke, tanulmánya jelent meg, tucatnyi tudományos kiadvány szerkesztője, társszerkesztője.

 

Forrás: http://hvg.hu/itthon/201511_valaszol_egy_politikai_pszichologus_elszapo