Nevelésszociológia I.

Az a szakszociológia, amely a különböző társadalmi közösségeket szocializáció közben, mint a nevelés alanyait, ill. tárgyait vizsgálja. A nevelésszociológia fogalmának meghatározására nem alakult ki egységes vélemény sem tárgyát, sem föladatait illetően. Ezért nevelésszociológiáról - vagy az egyes részletkérdéseiről - szóló földolgozásokban a legkülönfélébb értelmezési lehetőségek fordulnak elő.

a) A nevelés szociológiája. Itt azokról a legátfogóbb összefüggésekről van szó, amelyek a nevelés. - mint a társadalomba való bevezetés - folyamatát szükségessé és lehetővé teszik. Alapkérdése: hogyan "termelik újra" viszonyaikat a társadalom tagjai egy-egy gazdasági-társadalmi alakulat történelme során, ha életük nagyon is véges? Válaszul a nevelés szociológiája a nemzedékváltás folyamatát emeli ki. A nemzedékváltás az idősebb generáció számára a természettől elhódított környezet legfontosabb elemeinek továbbadását jelenti; az ifjabb nemzedéknek a társadalomba való beleszövés feladatát.

b) Pedagógiai szociológia. Ez a kifejezés azt hangsúlyozza, hogy a nevelésszociológia egyfajta neveléstudomány, a neveléstudomány sajátos része. Azoknak a társadalmi közösségeknek a szociológiai elemzését értjük rajta, amelyek körülveszik a gyermeket (elsősorban a tanulót), és meghatározzák iskolán kívüli - sőt nagyrészt iskolán belüli - életét, teljesítményeit, pályafutását. E társadalmi közösségek közül - a gyermek fejlődési szakaszait is figyelembe véve - legfontosabbnak a családot tartjuk. A pedagógiai szociológia egyik nagy fejezete a családi hatásrendszer számbavétele, föltérképezése és eredetének szociológiai analízise. A gyermek fejlődése során később mind nagyobb szerepet kapnak a környezetében megtalálható - különböző származású, összetételű funkciójú - csoportok, melyek nagyobbrészt a gyermek kortársaiból tevődnek össze. Ezen a terepen kialakult első pajtási-baráti csoportok elkísérik őt a lakóhelyi környezetben csakúgy, mint a lakóhelyen - vagy azon kívüli - működő fontos intézményekben. Az intézmények közt vannak olyanok, amelyek kimondottan a nevelés céljait szolgálják (bölcsőde, óvoda, iskola, ifjúsági mozgalom, sportegylet stb.), más részük nem nevelési célú, de nevelő funkciókat is gyakorol. A felnőtt nevelést is számításba véve, a pedagógiai szociológia érdeklődési köre kiterjed azokra a társadalmi együttesekre is, amelyekben a felnőtt elhelyezkedik, amelyeknek tagjává válik. Számos társadalmi együttest említhetnénk (például a pártokat vagy a különböző szakmai szervezeteket); pedagógiai szempontból - már csak általános jellege miatt is - a munkahely az egyik legfontosabb közöttük.

c) Iskola-szociológia. Rámutat azokra a szervezeti keretekre, amelyekben az emberi tevékenységek - főként a társadalmi méretű munkamegosztás eredményeként - lezajlanak, és megkeresi az oktatás-ügyi (nevelési) intézmények helyét e társadalmi szervezetek között. Föltárva a szervezetek általános vonásait, megismertet azokkal a hasonlóságokkal, amelyek minden szervezetben, így az iskolában is megtalálhatók, s amelyek következtében új hangsúlyt kaphatnak az iskolai életben eddig mellékesnek tekintett jelenségek (iskolai hierarchia, iskolai tevékenységek az oktatás-nevelésen kívül, a tanár-diák viszony, az iskolai rendbontások stb.). A társadalmi környezet kérdése ebben a megközelítésben úgy vetődik föl, mint az iskolai szervezet tagjainak magatartását, föladatainak (ún. "szerepeinek") megvalósítását motiváló tényezőrendszer, amely együtt hat vagy konfliktusba kerül az ideálisan elképzelt iskolai magatartásokkal. A szülők, a lakóhelyi intézmények, a helyi társ. alkotják az iskolai szervezetek "környezetét"; amellyel az iskola funkcionális kapcsolatban áll. Ez azt jelenti, hogy a központi előírások mellett - részben azok helyett is - az iskola a környezet közvetlen szükségleteit elégíti ki. Ez feszültségekhez is vezethet, ha a különféle szükségletek éppen keresztezik egymást. Szükségletei révén a környezete mintegy "szívóhatást" gyakorol az iskolai szervezetre, és e "szívóhatás" az iskola belső folyamatain is jól nyomon követhető. Az iskola-szociológia egyúttal elemzi azt a kapcsolatrendszert, ahogyan egy-egy iskola a tanügy-igazgatási rendszerbe épül. Így egész szervezet-rendszerrel van dolgunk; az oktatás-ügy fölépítése a tisztviselő-hivatali munkamegosztás törvényszerűségei szerint alakul, és e törvényszerűségek nemcsak az igazgatásban, hanem az iskolák munkájában - ritmusában, jellegében, minőségében stb. - is megfigyelhetők. Az oktatás-ügy mint komplex szervezet maga is beépül azok közé a társadalmat átfogó szervezetek közé, amelyek szociális szempontból az állampolgárok társadalmi juttatásaiért felelősek. Így vonható párhuzam e különböző komplex szervezetek (pl. az egészségügy és az oktatás-ügy) emberi viszonyai, környezeti kapcsolatai, társadalmi helye és működése között.

d) Az oktatás-ügy szociológiája. Rendszerint azokat a vonatkozásokat jelenti, amelyek az oktatási rendszert a nagy társadalmi mozgásokhoz és folyamatokhoz kapcsolják. Amikor az oktatás-ügy szociológiája, a társadalmi változás-növekedés-fejlődés, a társadalmi integráció, a társadalmi mobilitás folyamatait vizsgálja, s eközben kijelöli az oktatási rendszer helyét és szerepét e folyamatokban. Az oktatás-ügy szociológiája ezért olyan tárgykörökkel foglalkozik, mint pl. az oktatási rendszer szerepe a gazdasági-társadalmi fejlődésben; a társadalmi szerkezet változásainak (vagy konzerválódásainak) útja-módja az oktatási rendszer révén; a társadalmi integráció vagy dezintegráció folyamatainak nyomai az oktatási rendszerben és befolyásolása az oktatás-ügy eszközeivel. - Az előbbi meghatározásokból az következik, hogy a nevelésszociológiát a pedagógián kívül a szociológiához és a szociálpszichológiához fűzik a legszorosabb kapcsolatok.

a) A szociológiának számos további specializálódott ága van. Közülük egyesek bizonyos társadalmi intézményeket vizsgálnak; mások társadalmi együttesek kutatására különültek el; ismét mások egy-egy társadalmi folyamatot tanulmányoznak. Amikor a nevelésszociológia a szocializációs folyamat társadalmi tényezőit kutatja, a szóba kerülő társadalmi csoportokat és szervezeteket más szakszociológiák nyomán tanulmányozza (pl. a családszociológia, a csoportkutatás, a szervezetszociológia stb. segítségével). Megvan azonban a sajátos mondanivalója ezekről a társadalmi közösségekről: az, hogy miképpen közvetítik a társadalmi struktúra meghatározó hatásait (részben pedig, hogy miképpen hatnak vissza rá).

b) A nevelésszociológiát az fűzi a szociálpszichológiához, hogy onnan vette át és fejlesztette tovább egyik kulcsfogalmát, a szocializációt. A modern szociálpszichológia egyik legfontosabb eredménye annak a folyamatnak a leírása, amelynek révén az egyén beilleszkedik az őt körülvevő környezetbe. A szociálpszichológia sajátos érdeklődési területe ennek a beilleszkedésnek a mechanizmusa, valamint a beilleszkedés folyamatának eredményei a személyiségben. A nevelésszociológia tulajdonképpeni vizsgálati tárgya - mégpedig szociológiai szempontok szerint és eszközökkel - az a társadalmi környezet, amelynek az egyén a tagjává válik.

c) A pedagógia és a nevelésszociológia között a viszony az alapkutatás és az alkalmazott kutatás viszonya. A pedagógia fölhasználja, alkalmazza saját problémái megoldása közben azokat az alapkutatásokat, amelyeket a nevelésszociológia már elvégzett. Ebben az összefüggésben a pedagógia szerepe az, hogy kutatási eredményeivel különböző döntéseket készítsen elő az osztályban, az iskolában vagy akár magában az egész oktatási rendszerben. Ehhez a döntés-előkészítő munkához nyújt segítséget a pedagógiának a nevelésszociológia. Mégpedig azáltal, hogy bizonyos ált. törvényszerűségeket tár föl a nevelés mint társadalmi beilleszkedés föltételeiről; megismertet a tényekkel, amelyek között az átfogó értelemben vett nevelés folyik. (Forrás: Kozma Tamás)

Elméletek    

A társadalom és a nevelés viszonya mind a társadalomról, mind a nevelésről alkotott elméletek egyik alapkérdése. A nevelésszociológia legfontosabb problémáinak kialakulásáról beszélve tulajdonképpen minden olyan nézetre utalnunk kellene, amely ezzel a viszonyrendszerrel foglalkozott. Mivel azonban a fejlődés vonalát szeretnénk bemutatni, csak néhány elméletet idézünk föl a megközelítés lehetőségeinek példázására. Elméleten nem a részletesen kidolgozott vagy a nagyon fontosnak tartott gondolatrendszereket értjük, hanem az olyan elméleteket, amelyek a társadalom és a nevelés viszonyrendszerét a teljesség igényével próbálják föltárni.

Nevelési elméletek.   Ebben az értelemben tekintjük a nevelésszociológia előzményének azokat a gondolatokat a nevelésről, amelyek a társadalmi szempontokat tették az első helyre.

A pedagógia történetében az ilyen elméletek nagy múltra tekinthetnek vissza, hiszen már az ókori görög bölcselők megfogalmazták a társadalom megjobbításának gondolatát nevelés révén.

Platón részletes tervet dolgozott ki erre utópikus államában; elképzeléseinek megvalósítása azonban, mint tudjuk, kudarcot vallott. Az európai nevelői gondolkodás történetében jelentős hagyományai vannak az ilyesfajta - utópisztikus - "társadalomtervezésnek". A fölvilágosodás francia materialistáitól (Holbach, Helvetius) az utópikus szocialistákon át (Owens, Fourier, Saint-Simon) a XX.század első évtizedeinek reformpedagógiájáig (Kerschensteiner, Kilpatrick) meg-megismétlődő kísérlet, hogy az iskola révén formálják át a társadalmat. A nevelés társadalmi funkcióinak fölismerése tehát már régen megkezdődött.

Jelentős gondolkodók neve fémjelzi e kapcsolatrendszer másik oldalát is. Hogy a társadalom milyen mértékben befolyásolja a nevelést, azt már a középkorban hangoztatták - teológiai nyelvezettel - a népi eretnekmozgalmak. Rousseau Emilje nevelőjével együtt egyenesen azért vonul ki a társadalomból, hogy a károsnak vélt hatásokat valahogyan kiküszöbölhesse; s mindezt Pestalozzi a nevelőintézeteiben gyakorlatilag is megkísérelte valóra váltani. A nevelés történetében ebből a szempontból a munkásmozgalom mondotta ki a legsúlyosabb kritikát. A 19. század munkásmozgalmában pedig fontos politikai feladatnak tartották  a fönnálló társadalmi rendszerek iskolaügyének bírálatát, s a 20. század fordulójától kezdve a különféle oktatásügyi reformtervek hangoztatását, képviseletét, előterjesztését (munkaiskola tervezetek).

Társadalomelméletek.   Ha eddig a pedagógia történetében kerestük a társadalom és a nevelés viszonyáról vallott elképzelések előzményeit, ugyanígy megtehetjük a szociológia történetében. A szociológia, ha lehet, még fiatalabb társadalomtudomány, mint a pedagógia, bár a társadalomról való gondolkodás gyökerei is igen mélyre visznek. A mai értelemben vett szociológia a restaurációs politikai rendszerek válságának talaján, a XIX.század derekától kezd kialakulni, elsősorban II. Napoleon Franciaországában  (Comte), valamint a viktoriánus Nagy-Britanniában (Spencer). A nevelés problémáinak társadalmi vonatkozásait a XIX. század második felének szociológiájában legátfogóbban Durkheim (1858-1917) fejtette ki, aki a szociológia mellett mind Bordeaux-ban, mind Párizsban pedagógiát is adott elő.

Emile Durkheim nézeteinek hátterét a kor társadalmi és politikai valósága /a porosz háború és a párizsi kommün utáni Franciaország/, anyagát pedig a szociologizmus irányzata alkotta. A szociologizmus képviselői szerint a társadalom önálló realitás, lényegében különbözik mind a pszichikus, mind az anyagi valóságtól. "Pszichikuson" az egyénit, "társadalmin" pedig a közösségit értve a társadalmi szféra elsődlegességét vallották, amely meghatározza a pszichikus élet jelenségeit, vagyis az egyén társadalmi-közösségi lénnyé válását. Durkheim ezt a szemléletmódot a "társadalmi tények" fogalmának kidolgozásával fejlesztette tovább.

A társadalmi tények - a szociológia önálló tárgya - a kollektív tudat állapotai. Nem vezethetők vissza az egyéni tudatra, azzal szemben tehát külsődlegesek, s közvéleményben, társadalmi szimbólumokban és intézményekben objektivizálódnak. Ilyen társadalmi tény például a nevelés. A nevelés ugyanis - szögezi le Durkheim a pedagógia természetéről elmélkedve - az idősebb generáció ráhatása az ifjabbra abból a célból, hogy a felnövő nemzedéket társadalmi környezetéhez igazítsa. Ez a hatás mindenkire kiterjed: mindenki gyakorolja, illetve részesévé válik. Folyamatos: léte különböző korokban és társadalmakban kimutatható. A közvélemény szabályozza, s a közvélemény nyomása is kényszerítő, akár a fizikai kényszer. A nevelés jelenségei és mozzanatai egy-egy társadalomban rendszerré kapcsolódnak össze; e rendszer - az adott társadalom terméke - jellemző magára a társadalomra és a korra, amelyek nevelését vizsgáljuk. A társadalom és a nevelés ilyen fölfogásában tehát a nevelés fogalmának kiszélesítésével találkozunk, valamint a társadalmi meghatározottság következetes kifejtésével.

Florian W.Znaniecki /1882-1958/ lengyel egyetemi tanár, aki Poznanban, majd a második világháború kitörésétől kezdve az Egyesült Államokban adott elő szociológiát, szintén társadalomelméletének középpontjába állította társadalom és nevelés viszonyát. Nézeteinek kialakulására azok a tudományelméleti viták hatottak, amelyek a XIX.század végén és a századfordulón - a természettudományok viharos fejlődésének hatására - a történelemmel, az emberrel és a társadalommal foglalkozó tudományokban bontakoztak ki. A pozitivista álláspont az emberrel és társadalmával foglalkozó valamennyi kutatás föladatának a tények sokaságának aprólékos, pontos összegyűjtését tartotta, A klasszikus idealizmus kései örökösei Dilthey, Croce, viszont valamennyi társadalmi jelenséget s magát az egész történelmet is az emberi szellem, illetve az azon keresztül sugárzó abszolutum alkotásának tekintették. Rickert - áthidaló értelmezéssel - a természettudományokat és a "kulturtudományokat" elkülönítette egymástól, az egyik föladatának a tények leírását, a másikénak az értékek föltárását tulajdonítva.

Znaniecki szerint a társadalomkutatás nem egyéb, mint az un. kulturális rendszerek - vagyis bizonyos természeti-történeti tények és a hozzájuk fűzött tudati-társadalmi értelmezések - vizsgálata. Kulturális rendszereket alkotnak a társadalmi cselekvések /pl. vita, agitáció, harc stb./ a társadalmi kötelékek /pl. barátság, szolgaság stb./, a társadalmi személyiség /az apa, a vezér szerepe stb./, valamint a társadalmi csoportok /család, barátok, helyi közösségek stb./ A szociológiai megközelítés eszerint mindig két kérdést fogalmaz meg. Hogyan bontakozik ki e "társadalmi rendszerek" hatására az egyén személyisége, képzetei és értelmezései, és hogyan alakulnak ki az egyének személyisége, tulajdonságai alapjána a különböző "társadalmi rendszerek"? Znaniecki nevelésszociológiájában annak a társadalmi-kulturális valóságnak /"társadali rendszereknek"/ kapjuk elemző leírását, amelybe az egyént a nevelés révén kell bevezetnünk.

John Dewey /1859-1952/ a nevelés társadalomra gyakorolt hatását emeli ki. A filozófus, pszichológus és pedagógus Dewey az amerikai progressziv nevelés legnagyobb alakja és a reformpedagógiai törekvések egyik legjelentősebb teoretikusa volt. Filozófiájának kialakulására az amerikai hegeliánusok, az európai életfilozófiák és darwinizmus is hatottak; főként azonban az amerikai pragmatizmus határozta meg.

Dewey társadalomelméletét a korabeli amerikai társadalom kritikájára alapozta. /A század első felében bontakoztak ki a nagy monopóliumok, rázta meg az Egyesült Államokat a gazdasági világválság, s indult el a Roosevelt-féle reform program./ Az Egyesült Államok osztályellentétei forradalomhoz vezethetnek; ezért szükség van a társadalom ujjászervezésére. "Állandóság" /ti. az államhatalom/ és a "változás" /ti. az állampolgár egyéni szabadsága/ a történelem tanusága szerint örök harcban állanak egymással. Dewey szerint a helyes megoldás e tézis és antitézis összebékítése. Az individualizmus hosszú korszaka után ezt kisérli meg a demokrácia. A demokrácia jellemzője a vállalkozó szellem, a találékonyság és a kezdeményezőkedv megőrzése a szilárd államhatalom keretei között. Erre a demokráciára azonban nevelni kell az embereket; a nevelés így válik a társadalom ujjászervezésének eszközévé. Dewey bírálja a nevelés egyoldalú pszichológiai megközelítését, mert nem utal a pszichikum társadalmi meghatározottságára és nevelés társadalmi szerepére. De elveti az egyoldalú szociológiai megközelítést is, mert az meg nem vet számot a gyermekkor sajátos szerepével az emberré válásban. Az embernek gyermekkorától fogva társadalmi képességei vannak, amelyeket az iskolában kell továbbfejleszteni. Az iskola az eszményi demokrácia modellje lehet, mert itt a társas élet egyszerűbb, áttekinthetőbb és irányíthatóbb. Ennek megfelelően a pedagógus tekintélyének forrása nem az, hogy oktat, hanem az, hogy vezeti a közösséget. Közösségi vállalkozás a tanulás is: a tanterv lehetőség a kollektív tapasztalatszerzésre.

A közösségi neveléssel gyakran találkozunk a 20. század totális államainak nevelési elméleteiben és követelményeiben.A szovjet pedagógia első, progressziv-utópisztikus szakaszának késői örököse, egyben leghevesebb bírálója is A. Sz. Makarenko (1888-1939). Az igazi pedagógiai tevékenység lényege a viszonyulás - vallotta -, mégpedig az egyéniség és a társadalom között. Hiszen a gyermek magatartása mintegy válasz arra az eljárásmódra, amellyel vele foglalkozunk; ezen keresztül pedig mindarra, amit módszereink és eljárásaink megtestesítenek. Az első világháború és a polgárháború következtében hontalanná vált gyerekekkel  szembekerülve Makarenkónak a gyakorlat sugallta, hogy a személyiség fejlődésének alapkövetelménye az adott társadalmi kapcsolatok helyettesítése olyan társadalmi kötelékrendszerrel, amely a szocialista társadalom képét vetíti elénk.

Kutatások

A nevelésszociológia azonban nemcsak az ilyen összegező kisérletekből tanult. Fogalomrendszerét - főként századunk elejétől fogva - különböző empirikus társadalomkutatási eredmények alakították tovább. E kutatások nem vagy nemcsak a társadalom és a nevelés viszonyára vonatkoztak. Munka közben azonban születtek olyan eredmények is, amelyek e viszony mélyebb értelméezését tették lehetővé. Példaként három kutatási irányt említünk: a környezetkutatásokat /pszichológiai vagy társadalomstatisztikai változataikban/, a társadalmi struktúra szociológiai-statisztikai kutatásait, valamint az etnológiai fogantatású kultúrakutatásokat /szociálpszichológiai és társadalomnyelvészeti vonatkozásaikkal együtt/.

Környezetkutatások.    A környezetkutatások jórészt uralták mind a századfordulót, mind az első világháború utáni tudományosságot.

A miliőkutatások nagyobbrészt német nyelvterületen bontakoztak ki a század első harmadában (Fischer, Busemann). Aprólékos módszerekkel - amelyeket főként a pszichológiából és a gyermekvédelmi munkából kölcsönöztek - igyekeztek földeríteni a tanulók közvetlen környezetét, s ebből kiindulva megmagyarázni a gyermekkori /közte az iskolai/ zavarokat. A gyakorlatot - amely erre a vizsgálati technikára támaszkodott s közvetlenül vagy közvetett formában a polgári társadalmak rekonstrukciójához járult hozzá az első világháborút s proletárforradalmakat követően - szociálpedagógiának nevezték, minthogy föladatának tartotta a gyermek közvetlen környezetének pozitív, nevelési szempontú átalakítását.  Ezek a kísérletek nem választhatók el az első világháborút követő németországi viszonyoktól, amelyekre mindenekelőtt a háborút és a levert forradalmat követő nyomorúság nyomta rá a bélyegét, valamint a weimari Németország szociáldemokrata kormányzási kísérlete. A miliőkutatás és az erre épülőszociálpedagógia rövid virágzás után - a nácik hatalomra jutását követően - hosszú időre valósággal megszűnt, s csak a második világháborút követően bontakozott ki újra, elsősorban az NSZK-ban. Képviselői jórészt az Egyesült Államokba menekültek (pl. Weiss). Az amerikai nevelésszociológia nem keveset merített ezekből a pedagógiai fogantatású reformmozgalmakból. (A szociálpedagógia azonban megmaradt európai irányzatnak; az Egyesült Államokból ismert szociális munka, szociális munkás képzés nem a pedagógia, hanem a szociológia gyakorlati alkalmazása.)

A miliőkutatástól meglehetősen körülményes elhatárolni az ökológiát /mindkettő az élő szervezet és környezete kapcsolatát hangsúlyozza/; az ökológiai szemlélet azonban jóval később kezdett a társadalomtudományokra hatni, ennek következtében a kutatások más területeivel került kapcsolatba. A szociálökológia - az amerikai R. E. Park közvetítésével és munkássága révén - a települések társadalomtudományi vizsgálatának sajátos irányzatává fejlődött. Ehhez hozzájárult egyrészt az, hogy erre az időszakra alakultak ki Európa és Észak-Amerika modern ipari nagyvárosai, s ez a folyamat számos újszerű kérdést tett föl a tradicionális települések kutatóinak. Másrészt századunk első harmadában alakultak ki az empirikus társadalomtudományi kutatások eszközei és módszerei; s így szociálökológia fogalmi rendszere csakhamar a társadalmi kutatások elméleti keretévé válhatott. A nevelésre vonatkozó vizsgálatokban a szociálökológiai személelet - akárcsak a különféle miliőkutatási irányzatok - elsősorban vizsgálati eszközei és módszerei révén hatott. Tulajdonképpen a demográfiai, társadalom- és oktatás- statisztikai adatgyűjtés és földolgozás eljárásainak együttes alkalmazását jelenti egy-egy földrajzi övezet oktatási-nevelési problémáinak elemzése során.

 

Az oktatásügyi problémák ökológiai megközelítése (oktatásökológia) századunk első felében volt divatos, elsősorban az angolszász országokban. Az angol szakirodalom egyik nevezetes ilyen munkája C. Burt elemzése a londoni iskolások tanulmányi szinvonaláról; ezt az elemzést később más nagyvárosokban is megismételték (ikervizsgálatainak hitelességét máig vitatja a szakirodalom). A különféle indíttatású környezetvizsgálatok legfontosabb tanulsága, hogy a társadalmi környezet tapasztalatileg is vizsgálhatóan és dokumentálhatóan határozza meg a nevelés erdményeit.

Struktúrakutatások.   A társadalmi szerkezet empirikus vizsgálata századunk harmincas éveiben lendült föl az Egyesült Államokban módszerei és eredményei nagyjából a második világháború után terjedtek el a kontinensen. A társadalmi szerkezet föltárásának és leírásának különféle próbálkozásai következetesen és mind gyakrabban ütköztek bele az oktatási intézményeknek, a műveltség átadásának és a tudás elosztásának problematikájába. A társadalom szerkezetének függvényében vizsgálták az iskolába /a különböző iskolatípusokba, illetve az oktatási rendszerbe/ való belépést, a bentmaradást /lemorzsolódást, illetve iskolai pályafutást/, valamint az iskolai kilépést.

A statisztikai típusú megközelítések - elsősorban az Egyesült Államokban és más angol nyelvű országokban, az ötvenes években pedig Nyugat-Európában is - rámutattak arra, hogy az iskolába való bekerülés olyan kontraszelekció eredménye, amelynek sorána munkásság különböző csoportjai /"alsóbb rétegek", "etnikai kisebbségek" stb./ következetesen hátrányba szorulnak. Bemutatták azt is, hogy az iskolai pályafutás /a lemorzsolódás, illetve a tanulmányi eredmények/ szorosan összefügg a társadalom rétegződéseként föltüntetett statisztikai csoportokkal.

A hatalom elosztásának társadalmi réteg-, illetve osztályjellegét kutatva az iskolából kilépés és a  társadalomban való elhelyezkedés szoros kapcsolatát tárták föl. E vizsgálatok egyúttal rávilágítottak arra, hogy a különféle iskola- és pályaválasztások, az iskolában elsajátított tudásanyag és a hazulról szerzett műveltség miképpen determinálják más-más osztályba-rétegbe tartozó gyermekek esélyeit a társadalmi pozíciók, a hatalom elérésére.

A társadalmi sturktúrakutatás a nevelésszociológiában azzal a tanulsággal járt, hogy az intézményes nevelést alapvetően meghatározza a társadalom fölépítése. Ez a meghatározottság az intézményes nevelés legkülönfélébb területein kimutatható, számos konfliktust szül, és ezek a konfliktusok mind az alapvető érdekellentétekre vezethetők vissza.

Kultúrakutatások.   Az empirikus társadalomkutatások harmadik iránya, a kultúrakutatás elsősorban az amerikai néprajzban bontakozott ki. A hagyományos néprajzi tradiciógyűjtéssel szemben az múlt század nyolcvanas éveitől kezdve terjedt el a tradicionális társadalmak jelenségeinek rendszerben való megfigyelése. E törekvések egy komplex leírófogalom, a "kultúra" kialakításához vezettek, benne a termelőerők és a termelési viszonyok kölcsönhatásából kibontható a tudattartalmak jelrendszere.

Az összehasonlító kultúrakutatás arra mutatott rá, hogy a kultúrák mindig egy-egy konkrét társadalom termelési viszonyaihoz kötődnek. A kultúra jelenségvilágának tanulmányozása elvezetett a kultúra különféle jelelméleteinek megalkotásáig. Eszerint az egyes kulturális jelenségek olyan jelekként /jelrendszerként/ foghatók föl, amelyek kölcsönösen visszahatnak egymásra. A kultúra egyes elemei /elemrendszerei/ csak akkor funkcionálnak, ha a fölnövekvő generációt bevezetik a kultúrába, vagyis tagjává teszik az adott társadalomnak. Az etnológiai vizsgálatok tapasztalatilag írták le a nevelés alapformáját: a bevezetést a társadalom által kialakított és meghatározott kulturális környezetbe (kulturális antropológia, kultúrantropológia).

Az etnológiai kultúrakutatásban kidolgozott fogalmi rendszert nemcsak a tradicionális társadalmak esetében lehet alkalmazni; bevált a modern ipari társadalmak kultúraelemzésében is. Ebbe az irányba mutatnak azok a kutatások, amelyek egy-egy társadalmi osztály, réteg, csoport, vagy egy helyi társadalom életmódját vizsgálják. A negyvenes években gombamódra szaporodtak az ilyesfajta szociológiai esettanulmányok különféle amerikai kisvárosok társadalmának leírása révén. E leírások nemcsak a kiválasztott körzet társadalmának rétegződését tudták megragadni; a leírás integráns részté képezte a "helyi nevelési rendszer". Ilyenformán a társadalom és a nevelés viszonyrendszerének ismerete a társadalmi beillesztés egész sereg konkrét példájával gazdagodhatott (szociálantropológia).

Másfelől a kultura átadás, a társadalom tagjává tétel analízise hozzájárult a mindenütt /sok helyütt vagy csak néhány helyütt/ érvényes eszközök és módok szociálpszichológiai föltárásához. Ennek nyomán a szociológiai szociálpszichológia mind jelentősebb fejezetévé nőtt a szocializáció elemzése. A szocializáció hatása olyan pszichikus funkciók területén is kimutatható, amelyekről mindeddig úgy gondoltuk, hogy nem vagy csak alig függenek a társadalmi környezettől /emlékezet, észlelés, idegfiziológiai folyamatok/. Bebizonyosodott nem egy csoportdinamikai törvényszerűség kultúrához való kötöttsége is. Egyre több társadalmi jelenséggel kapcsolatban igazolható, hogy közreműködik a társadalomba való bevezetésben.

A szociolingvisztikát a hazai szociológiában hagyományosan az angol B. Bernstein nevéhez fűzik. Bernstein írta le, hogy a beszéd kialakításával, megtanításával és használatával miképpen közvetítődik egy-egy társadalmi osztály, réteg, csoort mikrokultúrája. Nemcsak a szóhasználattal, a fogalmi rendszerrel, hanem az alkalmazott nyelvtani szabályokkal, a beszédhelyzetek megoldásával és megteremtésével, a beszédet kisérő "metakommunikációk" egész rendszerével is. Nyelv és beszéd rejtetten ugyan, de határozottan munkál közre abban, hogy ki-ki egy bizonyos társdalmi együttesbe tartozzék, ennek valamennyi szociológiai követelményével együtt. Ezzel a társadalom és a nevelés kapcsolatának szociológiai-pszichológiai áttételéig hatolhatunk el.

Folytatás: Nevelésszociológia II.

 

IRODALOM

  • Chmaj L. 1969  Utak és tévutak a XX. század pedagógiájában. Budapest:  Gondolat Kiadó
  • Csepeli Gy. et al. 1987  Modern polgári társadalomelméletek. Budapest:  Gondolat Kiadó
  • Dewey J. 1976  A nevelés jellege és folyamata. Budapest: Tankönyvkiadó
  • Durkheim E. 1934, 1980  Nevelés és szociológia. Budapest: Tankönyvkiadó)
  • Gábor L. ed. 1990   Dokumentumok a hetvenes évek szociológiai életéről: Válogatás Szalai Sándor hagyatékából. Budapest: MTA Szociológiai Kutató Intézet
  • Illyés Gy., Kozmutza F.  1938  Lélek és kenyér. Budapest
  • Jáki L. ed. 1964  Nevelésszociológia II. Budapest: Tankönyvkiadó
  • Kulcsár K. 1976  A szociológiai gondolkodás fejlődése. Budapest: Akadémiai Kiadó
  • Litván Gy., Szűcs L. szerk. 1973  A szociológia első magyar műhelye I‑II. Budapest: Gondolat
  • Némedi Dénes 1996  Durkheim. Budapest: Áron
  • Pataki F. 1982  Nevelés és társadalom. Budapest: Tankönyvkiadó
  • Szczepanski J. 1968  A szociológia alapjai. Budapest: Kossuth Kiadó
  • Szczepanski J. 1973  A szociológia története.  Budapest: Kossuth Kiadó
  • Szalai S. 1946  Társadalmi valóság és társadalomtudomány. Budapest: Új Idők Irodalmi Intézet
  • Kozma Tamás: Bevezetés a nevelésszociológiába. Nemzeti Tankönyvkiadó 1994
  • Halász Gábor és Lannert Judit (Szerk.): Jelentés a magyar közoktatásról 2003 OKI 2004. http://www.oki.hu/
  • Kuczi Tibor: A pedagógusszerep néhány szociológiai jellemzői Valóság 1984/6.
  • Papp János (szerk.) : A tanári pálya Debreceni Egyetem,2000.
  • Trencsényi László: Pedagógusszerepek az általános iskolában, AK, Budapest,1988.
  • Kozma Tamás: Tudásgyár. KJK, Budapest, 1985
     

Letölthető PDF

  • Az idő a campusokon _Bocsi Veronika
  • Az időfelhasználás nemek közötti különbségnek vizsgálata_Bocsi Veronika
  • Kisvárosi felsőoktatási intézmények lokális hatásrendszere az Alföldön_Petrás Ede