Kutatónak lenni azt is jelenti, hogy te vagy az első, aki megért valamit. Ez egy fantasztikus érzés, amit ha soha nem éreztél, nehéz megérteni.
Mi is az a pauperizmus? Kik is a pauperek?
A szegénység Hobsbawn által megkülönböztetett szélsőséges formája a pauperizmus, különösen nehezen becsülhető nagyságrendű. A pauperizmus nem csak azt jelenti, hogy egyének külső segítség nélkül képtelenek minimális szintű önfenntartásra, de azt is, hogy ezt a külső segítséget vagy egyáltalán nem kapják meg, vagy az nyomorúságos, elmarad az adott korban minimálisnak tekinthető szinttől, s feltételei megalázóak, kirekesztőek.
Magyarországon 1945 előtt pauper volt a munkanélküliek többsége. A pauperek a szegénység egy csoportját alkotják. A pauperizmus mértékét a szegényügyre és munkanélküliségre vonatkozó, eléggé esetleges információk alapján próbáljuk megközelíteni. Annyi bizonyos, hogy pauperizmus 1945 előtt mindig volt, s hogy a 30 évek elején-közepén volt a legnagyobb.
A két világháború közti időszak
Ebben az időszakban az ország gazdasága stagnált. A nemzeti jövedelem évi átlagos növekedése 1,5 százalék alatt volt, azonban a népesség növekedése miatt -7,9 millióról 9,1 millióra – az egy főre jutó nemzeti jövedelem évi átlagban csupán 0,8 %-al emelkedett. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmet 1937-ben 120 dollárra becsülték a szakemberek (Csernok et al. 1975:361).
A foglalkoztatottak többsége a mezőgazdaságban dolgozott és arányuk alig csökkent 1920 (58%) és 1941 (48%) között ( Andorka- Harcsa 1986:23). A mezőgazdaságból élők döntő részét kitevő paraszti népesség csaknem fele (45%) föld nélküli vagy egy kat. hold alatti földdel rendelkező agrárproletár, gazdasági munkás és cseléd volt.
Ha ide számítjuk, az 5 kat. holdnál kevesebb földel rendelkezőket is, hiszen ez a réteg sem volt képes kizárólag a saját földjéből eltartani családját, ezért rendszeresen bérmunkát kellett vállalnia, akkor a paraszti népességnek már 70%-a sorolható az agrárproletárok közé ( Gunst 1987: 15-17).
Az ipari és építőipari munkások arányának rendkívüli lassú növekedése – 1920. évi 18 %-ról az 1941. évi 23 %-ra – szintén a társadalom stagnálásának és nagyfogú zártságának az állapotát mutatja. Az ipar alatt részben kisipar értendő: az ipari termelés egynegyedét itt állították elő, ugyanakkor a munkások mintegy felét itt foglalkoztatták.
A szellemi foglalkozásúak közé szintén nehezen lehetett bekerülni ebben az időszakban, mivel arányuk 1920 és 1941 között 6-ról mindössze 7 %-ra nőtt ( Andorka-Harcsa 1986: 26 )
A rendszerváltástól
Hazánkban a 80-90 es évek fordulóján végbement már szinte aktuálisnak mondható rendszerváltás és az azt követő új politikai-gazdasági berendezkedés immár lassan két évtizedes gyakorlata és eredményei szigorú ítéletet mond az előző, állam szocialista rendszer teljesítményéről. Az egymástól nem egyszer gyökeresen eltérő célokat kitűző, gazdasági-társadalmi újratermelődési modelleket alkalmazó és politikai megvalósítási gyakorlatot folytató rendszerek társadalmunk alapvető problémáira nem tudtak kielégítő és hatékony válaszokat, megoldásokat adni.
A rendszerváltás során nem csupán az állam szocialista rendszer, mint egy négy évtizedes teljesítménye került mérlegre, hanem az azt megelőző rendszereké is. Hazánkban mintegy 20-40 évenként menetrendszerűen egymást követő rendszerváltozásoké is. Hazánk eddigi fejlődését, fejlettségét, a világgazdaságban elfoglalt helyét versenyképességét és lehetőségeit e szempontból mérlegelő ítélet szintén szigorú.
Gondolok itt arra:
hogy több közel 1,5 millió munkahely szűnt meg az elmúlt években.
a munkanélküliség három-négy év alatt 20 ezerről-700 ezerre nőtt
több százezren tartósan kiszorultak a munkaerőpiacról
milliók lettek kénytelen feladni elért és megszokott életnívójukat, a társadalmi lecsúszás társadalmi tömegélménnyé vélt.
az alsó rétegek aránya rohamosan növekszik
a szegénység túlhaladottnak vélt jegyei újjáéledtek és jól láthatóvá váltak (pl. éhezés, alultápláltság, nyomor, tüdővész).
„semmi ember”
A kor szegényei, "pauperei", akiknek nem jutott munka, a helyhez kötöttség kényszere és a megélhetési nehézségek kettős szorításában éltek. Körükben a lopás, a rablás, a gyilkosság és az öngyilkosság mindennapos esemény volt. Mivel - még a kor higiéniai és egészségügyi színvonalához képest is - borzasztóan mostoha körülmények között éltek, s a táplálkozásuk egyoldalú és hiányos volt, fokozottan ki voltak szolgáltatva az Európán nem egyszer végigsöprő járványos betegségeknek.
Az államnak gyakorlatilag nem volt jóléti politikája, a szegénység kordában tartására mai szemmel drákóinak tetsző rendvédelmi és büntetőeszközöket alkalmazott (dologházak, pellengér, bitó stb.). A probléma nagyságáról és persze a társadalomnak, a társadalmi rendnek a tehetetlenségéről is árulkodik az, hogy a csavargást és a munkaképesek koldulását tiltó, megnehezítő intézkedések több mint öt évszázadon át fennmaradtak.
A rászorulók segélyezése többnyire a helyi illetőséghez kötődött; a közösség csak és kizárólag saját szegényeiről gondoskodott. A segítséghez való hozzáférés nagyban függött a rászorulók társadalmi kapcsolatrendszerétől, helyi kötődésétől. A csavargó életmódot folytató ember semmiféle segítségre nem számíthatott, őt a korabeli törvény úgy nevezi, hogy "semmi ember".
A munkanélküli lét együtt járt a szociális elszigetelődéssel, és a társadalom perifériájának irányába mutatott, és mutat a mai napig is.
Jóléti jogviszony
A XIX. században felgyorsult az a folyamat, amely a polgári és politikai jogok térnyerésén keresztül utat nyitott a szociális gondoskodás társadalmi elismerése előtt. A jóléti rendszerek fejlődésével és a biztosítási formák széles körű kiterjesztésével egyidejűleg az egyház által felügyelt szegénygondozást felváltotta a szociálpolitika: az állam és polgárai között létrejövő intézményesült jóléti jogviszony. Ez a változás azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a "sötét idők" nem térhetnek vissza. A gazdaság válsága azonban a hetvenes évek vége felé több nyugat-európai országot arra késztetett, hogy jóléti kiadásaikat visszafogják. A gazdaság hanyatlása nagyarányú konjunkturális munkanélküliséget okozott, ehhez pedig széles rétegek fokozatos lecsúszása és körükben a deviáns jelenségek felszaporodása társult. S bár a kormányok stabilizálták gazdaságuk állapotát, az aggasztó jelenség visszaszorítása az Európai Unió több tagországa számára jelenleg is komoly kihívást jelent.
Robert Castel francia szociológus a kilencvenes évek elején több tanulmányában az egyre markánsabban körvonalazódó új "pauper" rétegre hívja fel a figyelmet; az e rétegbeliek kiszorultak a munkaerőpiacról, családi és baráti kapcsolataik fokozatosan szétestek, s körükben a szenvedély- és pszichiátriai kórképek, valamint a deviáns jelenségek rendkívül gyakorivá váltak. Castel őket így nevezi: a "legújabb kor kiilleszkedői". A hajdani "csavargó pauperek" kései utódai a mai hajléktalanok, hiszen a két csoport életformája, szociális és egészségügyi körülményei között igazában lényegi különbség nincs. A hajléktalanok egy, a társadalomból már "kiilleszkedett" csoportnak a tagjai, ám a "kiilleszkedés" mint folyamat a mai társadalomnak sokkal szélesebb rétegeit érinti. A szegénység, a fedél nélküliség nem egyetlen pillanathoz vagy élethelyzethez kötődő állapot, hanem egy hosszabb-rövidebb folyamatnak a következménye. És ez a kiilleszkedési folyamat nem pusztán anyagi lecsúszást takar, hanem az egyén lelki egészségének romlását és családi, kapcsolati életének szétesését is jelenti. A kiilleszkedés veszélyét - a munkaerőpiac sajátos piacgazdasági bizonytalansága mellett - az is növeli, hogy egyre több a magányos, a kapcsolataiból kiszakadt ember. A nagycsaládos életforma megszűnt, a családok tagjai térben szétszóródtak, az oldalági kapcsolatok megbomlottak.
Alighanem a kiilleszkedési folyamatnak csak a végpontjait - például a hajléktalanságot - tudjuk pontosan körülhatárolni, a folyamat kezdetét csupán az egyének, a családok szintjén határozhatjuk meg.
A munkanélkülivé vált személyek vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudnak helyzetükön változtatni; a tartós munkanélküliségből való menekülés sok embert a feketemunka piacára sodort vagy az inaktívak (például a rokkantnyugdíjasok) táborába vitt.
Hazánkban a gazdaság 1996-tól folyamatosan erősödik, s ez jótékony hatással van a munkahelyek számának alakulására - a foglalkoztatási kapacitásokra - is. A hónapról hónapra megjelenő munkaerő piaci statisztikák a regisztrált munkanélküliek számának folyamatos csökkenéséről adnak számot, s míg 1998-ban 10 százalékos volt, addig napjainkban 2-5 százalék körül vannak a munkanélküliségi ráták. E mutatók örvendetesek, ám önmagukban nem adnak teljes képet; ahhoz egyebek között figyelembe vetendő a keresők és az eltartottak aránya, a tartósan inaktívak, illetőleg a feketemunkát végzők lélekszámának változása is. Eszerint egy olyan heterogén, aktív korú csoport körvonalazódik, amely nem képes a piacgazdaság feltételei között stabilan foglalkoztatott munkavállalóként megjelenni, vagyis kívül rekedt a munkaerőpiacon, mégpedig hátrányos társadalmi helyzete miatt; ilyen például a rossz fizikai állapot, az alacsony fokú képzettség, a lelki és a szenvedélybetegség, avagy a kulturális és kapcsolati tőke hiánya.
Munkanélküli, díjhátralékos, hajléktalan
A kiilleszkedés folyamata erősen kötődik a munkanélküliséghez. Marie Jahoda pszichológus volt az első, aki - az 1930-as években a nyugat-európai kutatásokra alapozva - megfogalmazta: a munkanélküliség az anyagi hátrányokon túl olyan törést, lelki sérülést okoz, amelynek következtében a munkanélküli kapcsolatai beszűkülnek, esetleg teljesen leépülnek. Leggyorsabban a munkatársi kapcsolatok épülnek le, ezek általában néhány hét alatt felszámolódnak. Szakadék keletkezik a dolgozók és a nem dolgozók között. Előfordul, hogy volt munkatársak elítélően nyilatkoznak a munkanélkülivé vált személyről. Ennél azonban gyakoribb, hogy a munkanélküli ilyen negatív kijelentéseket tulajdonít nekik. Olykor a barátok is elfordulnak a munkanélkülivé vált személytől, többnyire azonban õ maga kerüli ismerőseit, barátait. E magatartás hátterében önvád, bizonytalanság, bizalmatlanság és egyéb negatív érzelmek állnak. Az elszigetelődés segíthet az önbecsülés fenntartásában, ám ezzel a munkanélküli megfosztja magát az informális kapcsolatokon keresztül elérhető támogatásoktól, erőforrásoktól.
A munkanélkülinek többnyire a családi élete is megromlik. A család megértő magatartása - az anyagi gondokkal és az elhelyezkedési kísérletek kudarcával egyidejűleg - előbb semlegessé, majd kimondottan ellenségessé válik. A családi konfliktusok szinte mindennapossá válnak, s gyakran különélésre, válásra vezetnek. A kiilleszkedés egyik jellemző útja: a családfő munkanélküliségének következménye a válás; a munkanélküli a válást követően a lakás elhagyására kényszerül, és rövidebb vagy hosszabb távon hajléktalanná válik.
A családfő tartós munkanélkülisége következtében olykor az egész család válik földönfutóvá. Az ilyen családok életében szinte állandó a krízis. A család képtelen rá, hogy tartalékot gyűjtsön, ezért a téli rezsiszámláknak, a szeptemberi iskolakezdésnek vagy a váratlan kiadásoknak az idején a válság fellángol. A háztartást egyre növekvő hátralékok - és ezek tetemes kamatai - terhelik. A család a hátralékok folyamatos növekedése miatt hosszabb távon a lakhatását is elveszítheti.
Személyes segítői tapasztalataim és kutatásaim is arra engednek következtetni, hogy a tartós munkanélküliségnek, a munkaerőpiacról való kiszorulásnak is nagyon nagy szerepe lehet az úgynev ezett kiilleszkedésben, a hajléktalanná válásban. Ez a folyamat a rendszerváltozást követő időszakban felgyorsult, mégpedig nem csupán hazánkban, hanem az összes volt szocialista országban.
A polgárosodás hajnalán, a még erősen feudális jellegű társadalmakban a szociálisan támogatandók választóvonala a munkaképtelenek és a munkaképesek között húzódott. Ennek a rendszernek az volt az egyik jellegzetessége, hogy az embereket - a munkavállalás kényszerét a helyváltoztatás korlátozásával kiegészítve - röghöz kötötte.
Saját tapasztalat
Sajnálatos tapasztalatom, hogy ma Magyarországon a szegénység már nem olyasvalami, amit szégyellni kell. Olyannyira napi rutinná vált a mindennapok túléléséért folytatott küzdelem, hogy már kiölte az emberekből a méltóságot, a késztetést, hogy elrejtsék, vagy álcázzák azt a megalázó, de cseppet sem ritka tényt, miszerint a létminimum alatt élnek.
A szegénység nézőpont kérdése. Saját helyzetemet évek óta nem tartottam túl fényesnek, örök elégedetlenségben éltem, mindig mást és többet akartam, mint ami adatott, vagy aminek a megteremtésére képtelen voltam saját erőmből, de rá kellett jönnöm, helyzetem csak és kizárólag nézőpont kérdése.
Az első ilyen valós élményem a valós szegénységgel 2007 év elejére vezethető vissza mikor 3 napot töltöttem Romániában. Az ott látott helyzet sok szempontból megváltoztatta saját élethelyzetem megítélését, és a világhoz való elméleti és érzelmi viszonyulásom.
A következő fontos momentum az életemben ez év januárjában következett be, amikor is a szociális szférában kezdtem dolgozni, hajléktalan emberek ellátásában. Albert Einstein relativitáselmélete elvonatkoztatva a fizikától, újabb értelmet nyert számomra.
Megfogalmazódik a kérdés, hogy mi az igazi szegénység?
A nincstelenség az igazi szegénység vagy a kilátástalanság? Vagy akinek nincs, semmije az könnyebb helyzetben van, mert attól már nem vehet el többet az APEH, az állam, a rendszer, a bűnözők, az ÉLET? Megláttam milyen az, amikor már tényleg nincs veszítni való.
Emberek, akik az utcán élnek, a földön, ülve alamizsnát gyűjtve a napi alkohol megteremtésére, alkoholra mely bennünk átlagemberekben megütközést kelt, de ismerve ezeket az embereket, az ő világukat, megtudhatjuk, az alkohol a napi túlélést jelenti, mint fizikálisan, mint mentálisan. Olyan állapotot teremt, amiben könnyebb elviselni a helyzetüket.
És mi vajon, hogy reagálunk a társadalom perifériájára szorult emberek látványára? Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy figyeltem az embereket, és meg kell, mondjam, nem reagálunk sehogy, mert ezek az emberek kiesnek a látókörünkből. Egyszerűen, csak azért mert a földön ülnek, és mi felettük átnézünk, struccpolitikát folytatva, ha nem látjuk, akkor nincs is ott…. vagy már ennyire belecsömörlöttünk a megváltoztathatatlanba, hogy ilyen emberek voltak és lesznek is, egyre többen, de mennyien még?
A Szegénységellenes Hálózat tagjaként kutatást végeztem többek közt Gyulajon ahol a falu két részre osztható, az Önkormányzattól jobbra laknak a létminimum környékén élő, de még olyan családok, akik tartják magukat és balra laknak a szegény családok. A két utcát javarészt romák lakják.
A szegénység, a nincstelenség szembetűnő. Roskadozó házak, kidőlt falak, beszakadt tető. Nem hogy fürdőszoba nincs, de még folyóvíz sincs a házakban. A házak nagyrészt, mintegy 98 %-a vályogból készült. Nagyságukra jellemző, hogy gyakran a szülők egy szobában laknak 4-5 gyermekükkel, konyha csak kivételes estben van.
Fotók:Szabó Nelli 2008
A faluban nincs munkalehetőség, Dombóvárra lehetne bejárni, de az utazási költség nem kevés és a származás miatt is lehetetlenség munkát találni. A segélyezés –ami a túlélést biztosítja- családonként csak egy főnek adatik meg. Házaspárok váltak el hivatalosan és jelentkeznek át a szomszédos falvakukba, hogy segélyre jogosultságot szerezzenek.
Kísérőm a kisebbségi önkormányzat egy tagja, kit láthatóan tisztelnek a községben. Így jutok én is fontos információkhoz. A szegénység olyan méreteket ölt, hogy a gyerekek nyáron az iskolai szünet alatt bizony nem ritkán éheznek. A kertekben embermagasságúra nőtt gaz mindenhol. Nyertek pályázaton vető krumplit, ki is osztotta az önkormányzat, de a földbe nem került be, mert a jövőképet felölte a jelen éhínsége.
Háziállat gyanánt néhány beesett horpaszu korcs kutya tengődik az utcákon.
Pályáznak pénzekre, felszámolják a cigánytelepet, ha minden jól megy, akkor ezeket a házakat lerombolják, és a faluban vesznek házat ezeknek az embereknek. De elgondolkodtató a kérdés, ez a jó megoldás? Ugyan a lakhatási körülményeik valamelyest javulnak, egy időre, míg kényszerből fel nem szedik a parkettát télvíz idején, tűzifa nem lévén. De a megélhetéshez élelem, ruha kell, ehhez pedig pénz. És munka kellene.
Legtöbbjük iskolai végzettsége nem éri el a 8 osztályt. Persze akad, akinek szakmája van, munkaügyi központon keresztül végezte, mert akkor több a segély. De mihez kezdjen kosárfonóként?
Mindenütt és mindig volt szegénység, de más volt 10, 20 vagy 100 éve, mint manapság. Nehéz megmondani, hogy milyen volt akkor szegénynek lenni, mit jelentett akkor a szegénység. Ehhez a tudomány eszközei szegényesek és vitatottak.
Van olyan vélemény mely szerint a szegénység megszüntethető, ha mindenki elér egy meghatározott minimális szintet (pl. Friedman 1962). Ha változik azoknak az eszközöknek, feltételeknek a köre, amelyek a méltósággal élhető élethez szükségesek, akkor a minimálisan biztosítandó szintnek is változnia kell.
A szegénység okait az EU egy új dokumentuma a tagállamok 2001-ben készített szegénységellenes stratégiai terveinek elemzése nyomán a következőképpen sorolta fel:
Súlyos probléma még, hogy a szegények körében az elemi kohéziós egységek is hiányoznak. Ugyanakkor a tartós és reménytelennek látszó szűkösségbe bele is lehet fásulni olyannyira, hogy már az igények sem fogalmazódnak meg.
Szabó Nelli_2008.