Szociológia - Fogalomtár

SZOCIOLÓGIA

A szociológia (a latin socius, azaz „társ”, „társaság”; valamint a görög λόγος, logosz, azaz „-tudás”, „-tudomány” szavakból) a társadalmi élet összetevői, az egyének, csoportok, szervezetek, intézmények (család, iskola, egyház, állam stb.) életének, működésének törvényszerűségeit, szabályait és folyamatait vizsgáló elméleti és gyakorlati tudomány.

A szociológusok a társadalmi és társas viselkedést tanulmányozzák az emberek által alkotott társadalmi, vallási, politikai és gazdasági intézményeken, szervezeteken, csoportokon belül. Tanulmányozzák a társas kölcsönhatások során a csoportokon belül vagy azok között létrejövő viselkedési formákat, nyomon követik kialakulásukat és terjedésüket, elemzik a csoporttevékenység hatását az egyéni résztvevőkre. Szociológusok vizsgálják egy társadalmi csoport, szervezet vagy intézmény jellemzőit, az egyének egymásra és csoportjukra kifejtett hatását, ezzel összefüggésben az egyén olyan tulajdonságainak szerepét, mint a biológiai nem, társadalmi nem (gender), a kor vagy a rassz. A szociológia tárgyterületei többek között a család, a kisebbségek, az oktatás, a vallás, a politika, a lakóhely, a bűnözés, a szellemi és egészségi környezet társadalmi kérdéseivel foglalkoznak.

A szociológia a társadalmi folyamatokat többek között a társadalmi rétegződés, társadalmi mobilitás, kommunikációelmélet, szociálpszichológia, demográfia és társadalomstatisztika ismereteivel és eszközeivel vizsgálja.

A szociológiai kutatás az utca névtelen emberei közötti kapcsolatok elemzésétől a globális társadalmi folyamatok tanulmányozásáig terjed. Új területei – mint a hálózatelemzés vagy a környezeti szociológia – folyamatosan bővülnek.   

 


 

INDIVIDUUM

Az individuumokon, más szóval egyéneken, térben és időben behatárolható, egy biológiai vagy társadalmi csoporttól jól elkülöníthető személyeket értünk.

Általában – annak ellenére, hogy minden ember körülbelül azonos fizikai felépítéssel rendelkezik (általában mindenkinek ugyanott van a lába, keze, feje, a fején a szemek, az orr, a fülek és a szája) – az emberek számára mégsem okoz gondot a körülöttük levő többi ember felismerése és egymástól való elkülönítése. Ez a valami, ez a megkülönböztető jel vagy tulajdonság, ami alapján egyik embert megkülönböztetjük a többi embertől, teszi individuummá az embert.

Descartes az öntudat evidenciájának bizonyításával határolja el az individuumot a külvilágtól. „Gondolkodom, tehát vagyok” tétele úgy értelmezhető „Gondolkodom, tehát gondolkodó lényként létezem”, ebből pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy rendelkezünk egy olyan tulajdonsággal, amely segítségével behatárolhatjuk magunkat: ez az öntudat. Öntudatom meglétét világosan és elkülönítetten (clare et distincte) élem meg.

Hegel Kant transzcendentális filozófiáját fejlesztette tovább; Nála lezárult az énnek mint alapnak a problematikája, és az én az észben, a legteljesebb valóságú abszolút szellemben megszüntetve-megőrizve és felemelkedve van jelen.

Hegel szerint az egyéni, individuális tudat az abszolút szellem (Isten) öntudatra jutási folyamatának a szerves része. Az abszolút eszme (a fejlődés kiindulópontját jelentő, öntudatára még nem jutott Isten) kibocsátja magából a természetet, majd ebből a természetből kiemelkedik a szellem (az egyéni és a társadalmi tudat), melynek fejlődése során az abszolút eszme felismeri önmagát a világban, teljesen önmagára reflektálódik, teljes öntudatra jut.

Rudolf Steiner a szellemi megfigyelései alapján az individuumot, vagyis ént mindenkitől különböző, önmagában létező szellemi entitásként jellemezte, akinek van testtől és lélektől független szellemi szubsztanciája és van szellemi ereje is. Az ember testből, lélekből és szellemből álló lényének centruma az individuum, illetve annak testi reprezentánsa a személyiség. Az individuum mivoltából fakad az ember és az állat közötti nagy különbség. Míg a földön minden egyes embernek van külön individuuma, addig az állatvilágban az egyes fajoknak van egy-egy individuuma. Az állatoknak tehát csoport-énje van, míg az embereknek individuális énje. Steiner szerint az ember individuuma jelenleg alá van vetve a sorozatos újratestesüléseknek, reinkarnációnak. Az ember legbensőbb lényének magva az individuum, amely földi testét használja arra, hogy testi, lelki és szellemi fejlődésen menjen keresztül. Az antropozófia, amelyet Steiner hozott létre, az individuumot magasabb énnek nevezi. Ez az individuum az, aki a földi élet alatt a testbe, lélekbe küldi erőit, és a földi megtestesülés idejére az adott testhez kapcsolódó ént, személyiséget, alacsonyabb ént alakít ki magának. Így él a földön lelki és szellemi életet. Ez a testhez kapcsolódó én a magasabb én testben tükröződő hatása, aki aztán az átélt élmények, tapasztalatok, emlékek szerint alakul az egész élet során. Az alacsonyabb én aztán a test halálával megszűnik, pontosabban mindaz a tapasztalat, ami az individuum számára gyümölcsöző, a halál után fokozatosan beleolvad az örökké létező individuumba. Így semmi sem veszik el az ember szellemi magva számára, és a következő földi megtestesülését bensőleg gazdagabban, új lappal kezdheti, azaz új személyiséget, új éntudatot alakíthat ki, általában ellenkező neműként születik újra, a föld más táján, másik korban, más érdeklődéssel és más foglalkozást, tevékenységeket végez.

 "Ami individuális bennem, az nem az organizmusom a maga ösztöneivel és érzéseivel, hanem az az egységes eszmevilág, amely ebben az organizmusban felcsillan. Ösztöneimmel, hajlamaimmal, szenvedélyeimmel az egész emberi nemhez tartozom. Azáltal vagyok individualitás, hogy ezekben az ösztönökben, szenvedélyekben, érzésekben sajátos módon valamilyen eszmeiség nyilvánul meg. Ösztöneim, hajlamaim révén azonos vagyok a többi emberrel. De az által a sajátos eszmeforma által vagyok individuum, amelynek révén a többi ember között énnek nevezem magam."  Forrás: Wikipedia

 


 

GETTÓ

A gettó (olaszul: ghetto) eredetileg a zsidónegyedet, a zsidók által lakott városrészt jelentette, amelyet eredetileg csak a közös életmód miatt hoztak létre, később a mindenkori hatalom jelölte ki kényszerlakhelyül. A náci Németország a gettókat a zsidók összegyűjtésére használta és innen hurcoltatta el őket a koncentrációs táborokba és megsemmisítő táborokba.

Később a gettó fogalma kiterjedt más kisebbségek által lakott városrészekre is. Történelmi szövegkörnyezeten kívül szinte kizárólag pejoratív felhangú.

Eleinte csak az összetartozás érzeténél fogva, később azonban már hatósági rendeletek által is kényszerítve, a középkor városaiban a zsidók bizonyos utcákban, negyedekben, gettókban tömörültek, sokszor teljesen elzárva a város többi lakosaitól. Az első ilyen névvel illetett negyedet 1516-ban Velencében hozták létre, a pápa parancsára. „Geto Nuovo” szó szerint új öntödét jelent, ami a városrész eredeti funkciójára utal (Ma is látogatható). Tisztasági, közegészségügyi tekintetben a hatóság majd semmit sem gondoskodott a gettókról, az ahhoz vezető bejáratokat éjjel elzárta, a nélkül azonban, hogy ezzel a zsidóságot a csőcselék zaklatásaitól, sőt fosztogatásaitól megóvta volna. Mantovában Gonzaga Ferdinánd herceg 1620-ban szabályrendeletet bocsátott ki a gettó számára; hasonló állt fenn Frankfurtban, Prágában és Németország más városaiban. A 19. század végén különösen Olaszországban és Németországban voltak nagyobb gettók.  Forrás: wikipedia

 


 

ELŐITÉLET

Az emberek egész csoportjaira érvényesnek vélt ítélet, mely rosszat, vagy jót feltételez másokról elegendő tapasztalati bizonyítékok nélkül. Ez másokról szóló hiányos tényeken alapul. Az előítélet sztereotípiákon alapuló, személyes viszonyulást kifejező magatartás. Azaz  egy másik személyt érintő sajátos elfogadó vagy tagadó attitűdként írhatjuk le, melyet az határoz meg, hogy az adott személy emberek egy meghatározott csoportjához tartozik. Az előítélet lehet pozitív vagy negatív. Leggyakrabban etnikai, kisebbségi csoportokkal szembeni negatív megítéléssel kapcsolatban használják a fogalmat. Az előítélet egy más csoport tagjaira vonatkozó értékítélet, amely sem érvényes tapasztalatra, sem racionális érvre nem támaszkodik, viszont érzelmi telítettségű, nem változik és érzéketlen az egyéni különbségekre. Az előítéletek erősen pozitív vagy (többnyire) negatív viszonyt tükröző, merev sztereotípiákból származnak, amelyek alapja valamilyen érdek, történelmileg örökölt frusztráció, ellenőrizetlen eszme - leggyakoribb forrásuk az etnocentrizmus és a xenofóbia. (etnocentrizmus =  valaki a saját népcsoportját mindennek a középpontja, és más csoportok kultúráját (dolgait, viselkedését, értékeit) ehhez viszonyítva becsüli. Amikor az egyén saját kultúráját másokéhoz képest magasabb rendűnek tartja. xenofóbia = idegengyűlölet; beteges félelem az idegenektől)

Az előítélet egy adott embercsoporttal, általában etnikai, faji vagy nemi kategóriával szembeni negatív viszonyulást fejez ki (Schaefer, 1983). Döntő jelentősége van annak, hogy az előítélet általánosításokat fejez ki, amely nem veszi figyelembe az egyedi különbségeket, az egyének teljesítményeit és kvalitásait (Kuper, 1985). Az előítéletek nem képesek megváltozni az újabb tapasztalat, illetve ismeretek hatására sem.
A diszkrimináció szoros kapcsolatban áll az előítélettel és a sztereotípiákkal, de számottevő különbségeket fedezhetünk fel közöttük. Az előítélet forrása lehet az etnocentrizmus, tehát hogy egy etnikai csoport a saját kultúráját más csoportokénál magasabb rendűnek véli. Az etnocentrizmus hajlamos a többi kultúrát a saját csoportjában uralkodó mércék alapján megítélni, ami könnyen előítélethez vezet az alsóbb rendűnek tartott kultúrák viszonyában. Amennyiben a rasszizmus válik uralkodóvá egy társadalomban, az alárendelt csoportok tagjai rendszerint előítéletek, diszkrimináció és az egyenlőtlen elosztás áldozataivá lesznek.

Az előítéletre irányuló kutatások két fontos mozzanatra utalnak: egyrészt a személyes tényezőkre (amit a pszichológia hangsúlyoz), másfelől a strukturális tényezőkre (ezeket leggyakrabban a szociológusok tanulmányozzák). A bűnbakképzés egy olyan attitűd vagy ideológia része, amely révén egy csoport a saját problémáinak okát egy hozzá viszonyítva kiszolgáltatottabb egyénre vagy csoportra hárítja. A bűnbakképzés jellegzetesen olyankor fordul elő, amikor egy csoport tagjai veszélyeztetve érzik magukat, de képtelenek a veszély valódi okát megszüntetni. Ennek példája a 'paki-zúzás' (Paki-bashing), vagyis az olyan erőszakos cselekmény, amelyet a munkanélküliek követnek el az ázsiai bevándorlók ellen Nagy-Britanniában.

Az előítéletnek a pszichológiai módszer által kidolgozott másik forrása az, amit összefoglalóan autoriter személyiségnek lehet nevezni. Theodor Adorno (1950) alkotta meg a sok előítéletes emberre jellemző fogalmat, a személyiségjegyek egy sajátos karakterré összeálló csoportját, amelynek része a konformizmus, az intolerancia és a bizonytalanság. A pszichológiai tényezők szempontjából a társadalmi környezetnek is meghatározó szerepe van az előítéletek kialakulásában. Némely környezet bátorítja, elősegíti az előítéleteket, mások nem. Interakcionista perspektívában a kontaktus-hipotézis azt állítja, hogy ha nincs versenyhelyzet, az egyenlő státusszal rendelkező csoportok között kisebb az esélye az előítéleteknek. Ellenkező esetben, a verseny, az egyenlőtlenség és a csoportok közötti minimális kontaktus esetén az előítéletek felerősödnek, szerepük megnő.
Egyéb fogalmak is kapcsolhatók az előítélethez, ezek közül legfontosabbak a sztereotípiák. A sztereotípiák olyan merev képzetek, amelyek összefoglaló képet nyújtanak egy csoport tipikusnak tartott vonásairól. A sztereotip gondolkodás jóformán elkerülhetetlen sajátossága a társadalmi életnek, az előítéletnek azonban az a lényege, hogy a benne foglalt sztereotip képen a valósággal való szembesülés sem változtat, az ellentmondó tapasztalat sem módosítja a képzet merevségét. Számos esetben a sztereotípiák semlegesek, azaz nem bántóak az adott csoportra nézve (pl. a magyarok szeretik a lovakat), amennyiben negatív konnotációval bírnak, úgy megbélyegzés, stigmatizáció is megfigyelhető. Az előítéletek sajátossága ugyanakkor egy bizonyos irracionalitás, ez esetben az egymást kölcsönösen kizáró, inkonzisztens állítások meggyőződéses hite (Robertson, 1977). A nyelv maga is hozzájárul a sztereotípiák rögzüléséhez, ahogyan a Shapir-Whorf-hipotézisre alapozott elméletek általában tárgyalják. Ennek megfelelően a nyelv is befolyásolja (noha közvetlenül nem határozza meg) a viselkedést és a társadalmi valóság interpretációját. A diszkriminációs politikákról és a társadalmi viszonyokról folytatott számos vita témája a nyelvhasználat (pl. a nem-szexista nyelvhasználat).
Az előítéletes attitűd és a diszkriminatív viselkedés nem egyenlíthető ki egymással, mivel a diszkrimináció nélküli előítélet és az előítélet nélküli diszkrimináció két különböző gondolkodás- és cselekvésmódra utal. A cselekvés és gondolkodás harmóniájának és hasadékainak variációit Richard LaPierre (1934) vizsgálta, majd Robert Merton (1949) modellezte.
A nem-előítéletes nem-diszkriminatív típus ragaszkodik az egyenlőséghez gyakorlatban és elvben egyaránt.
A nem-előítéletes diszkrimináció arra utal, hogy egy személynek nincsenek faji vagy etnikai előítéletei, ugyanakkor adott esetben diszkriminatív magatartást tanúsíthat. Például egy üzlettulajdonos talán semmiféle személyes ellenérzést vagy gyűlöletet nem táplál egy másik csoport tagjaival szemben, ám mégsem alkalmaz ilyen személyeket, mert tart az üzletfelei elítélő véleményétől.  Az előítéletes nem-diszkiminatív magatartás 'félénk bigottságnak' is nevezhető, amelyre jellemző, hogy a más csoportokkal szembeni előítéletek a jogi és társadalmi nyomásnak köszönhetően nem nyilvánulnak meg. Forrás: társadalomtudszotar.adatbank

 


 

ETNOCENTRIZMUS

Az etnocentrizmus egy viszonyulási mód jellegzetessége, egy másik kultúrának, illetve más kultúráknak a saját kultúra normái és értékei szerinti megítélése. Az etnocentrizmus az a szemlélet, amely szerint valaki a saját népcsoportját mindennek a középpontja, és más csoportok kultúráját (dolgait, viselkedését, értékeit) ehhez viszonyítva becsüli. Amikor az egyén saját kultúráját másokéhoz képest magasabb rendűnek tartja. Az ilyen gondolatvilágok ütközése érthetően nehezen oldható konfliktust szül.

Az etnocentrizmus viszonyulási módok és elképzelések rendszere, melynek lényege, hogy egy adott kultúra központba állítja és felülértékeli a saját nemzeti vonásait, és ezzel egyidejűleg leértékeli a többi, rendszerint szomszédos nemzetek vagy a kisebbséghez tartozó nemzetiségek vagy etnikai csoportok képviselőit, azok kultúráját. Az etnocentrizmus egyrészt negatív előítéletekben fejeződik ki a más etnikai közösségek és nemzetek iránt (olyan jegyekkel, mint például lusta, ostoba, immorális stb.). Másfelől az etnocentrikus attitűd pozitív vonásokkal ruházza fel saját közösségét, amelyet akár isteni eredetűnek, de mindenképpen kitüntetettnek és felsőbbrendűnek tart (gyakori motívumok az ősi kultúra, tradíciók, békés szándék). Az etnocentrizmusra az egocentrizmus, a kollektív egocentrizmus, esetleg egománia a jellemző, ami rendszerint intoleranciával, vagy más csoportokkal szembeni nyílt gyűlölettel együtt jelentkezik. Bizonyos esetekben akár a társadalmi tudat módosulását is eredményezheti, amely a mítoszokban és az előítéletekben manifesztálódik, de a racionális magatartás mintáit is elnyomhatja. Az antropológus Samner szerint az etnocentrizmus olyan aspektus, amely egyetlen csoportot vagy nemzetet emel ki, ezt helyezi előtérbe, s a többi nemzetet vagy csoportot ehhez való viszonyításban értékel.

 


 

 

ABÚZUS

Visszaélés, negatív következményekkel járó cselekedet, folyamatos rossz bánásmód. Eredetileg alkohollal és más élvezeti szerekkel, kábítószerekkel, gyógyszerekkel vagy más kémiai anyagokkal való visszaélés, vagyis ezek káros mértékben történő fogyasztásának megnevezésére használták. Személyekkel kapcsolatban főleg az, ha valaki beosztásával, hatalmával, erejével, kapcsolataival vagy egyéb lehetőségeivel él úgy, hogy ezzel mások testi-lelki egészségét, jólétét, biztonságát, jogait vagy életét veszélyezteti. Jellegénél fogva többnyire titokban történik, és nem ritkán bűncselekmény.

Formái:  visszaélés ( erőszak, zaklatás); fizikai visszaélés (erőszak, kínzás, vallatás); érzelmi, lelki visszaélés (megalázás, megfélemlítés, zsarolás); kábítószerrel való visszaélés (drogfogyasztás, szenvedélybetegség); gyermekkel való visszaélés (sérülés, fájdalom okozása, megrontás, nemi erőszak); házastárssal való visszaélés (családon belüli erőszak); idősebbekkel szembeni visszaélés (idősek otthonában a lakókkal szemben elkövethető méltánytalanságok)stb.

 


 

ADDIKCIÓ

Hétköznapi szóhasználatban a függőség szót a ragaszkodás, hozzászokás, szükséglet értelemben használjuk. A függőség jelenségének önmagában nincs pozitív, vagy negatív értéke, jelentését a kontextus adja, például a függőség egy csecsemő számára a túlélést teszi lehetővé – ez Fairbairn szóhasználatában az infantilis függőség. Amennyiben az érett függőségbe való eljutás sérül, kóros függőségi állapotok (szenvedélybetegségek, azaz addikciók), illetve kóros függetlenségi állapotok (autiszikus magatartás) alakulnak ki. Olyan súlyos függőségi állapotokat jelent, amelyekben a fizikális és pszichés függőség együttesen van jelen.

A szenvedélybetegség – másként addikció vagy kóros szenvedély – hátrányos helyzetbe hozhatja az érintett személyt és környezetét is, mivel kényszeres viselkedési mintákból áll, melyekben a viselkedés irányítása, abbahagyása sikertelen. Pszichológiai értelemben véve a kóros szenvedély azt jelenti, hogy egy a hétköznapokban elterjedt és normálisnak vagy csak enyhén deviánsnak látszó viselkedésmód mintegy elszabadul, dominánssá válik. Ugyanakkor bizonyos függőség típusok, pl. a munkamánia sokkal elfogadottabb.

 


 

ATTITŰD 

Beállítódás, értékelő viszonyulás személy, eszme irányában. -  tárgyakhoz, személyekhez, csoportokhoz, helyzetekhez vagy eseményekhez  való pozitív vagy    negatív  viszonyulás (tehát vélemény, értékelés).
Dolgok (emberek,  események, folyamatok stb.) megítélésével kapcsolatos viselkedéses és intellektuális beállítódás, amely a vágyakkal, véleményekkel, érzésekkel és ítéletekkel összefüggésben meghatározza az egyén adott helyzetben való reagálási módját.
Attitűd: olyan pszichofizikai készültségi állapotok általános és átfogó neve, amelyek tapasztalati úton történő bevésődésük következtében irányadó és dinamizáló befolyást gyakorolnak a viselkedésre.
Attitűd: beállítódás, magatartás, vélemény, érdeklődés, vagy szándék többé-kevésbé állandókészlete (diszpozíciója). Ez magába foglal bizonyos átélésre való várakozást és készenlétet a megfelelő válaszra

Attitűdök forrása:

- személyes tapasztalat - torzítottak lehetnek, mert nem reprezentatív a mintavétel, viszont az új tapasztalatok révén alakíthatóbbak

- mások által közvetített attitűdök – előnyük, hogy időt, energiát spórolhatunk meg, de kevésbé megbízható

Attitűd összetevői:

- kognitív: tudások, hiedelmek, vélemények,

- affektív (érzelmi): kedvelés / nem kedvelés

-  viselkedéses: cselekvési tendenciák

Attitűdök funkciói (Milyen szerepet tölthetnek be attitűdjeink életünkben? milyen okokból valljuk épp azt az attitűdöt valami iránt? Milyen következményei lehetnek attitűdjeinknek? milyen hasznát vesszük az attitűdjeinknek?) – ha ismerjük egy attitűd funkcióját, akkor könnyebben találunk megfelelő eszközöket az attitűd módosításához:

- hasznossági funkció (instrumentális): előnyök (pl. mások megbecsülése, tisztelete) szerzése, büntetések elkerülése

- szociális igazodás, alkalmazkodás: segít fenntartani valamilyen csoporthoz, közösséghez tartozásunkat

A fenti kettőt gyakran egyként tekintik. (Pl. Előítéletes a cigányokkal szemben, mert a barátai is azok; a társadalmi normák, szokások ezt erősítik meg benne. változtatás: más csoportnormák kialakítása)

- ismereti, ismeretszerzési funkció: az attitűdök sémákként irányítják az információfeldolgozást, általuk könnyebben eligazodunk a világban, segíti a körülöttünk lévő dolgok rendszerezését (pl. Előítéletes a cigányokkal szemben, mert így kevesebbet kell azon gondolkodnia, hogy kinek segítsen, kivel barátkozzon. megtalálja az egyszerű okot arra, hogy mi okozza a cigányok hátrányos helyzetét. Változtatás: rámutatni, hogy ezek az attitűdök tévedésekhez vezetnek, nem pontosan igazítanak el a világban, nem jósolhatjuk be általuk pontosan az eseményeket.  más szervező elvek kialakítása)

-  értékkifejező: az attitűdök tükrözik értékeinket, énképünket, kifejezzük általuk önmagunkat; nehezen változtathatók, mert maguk az értékek nehezen változnak (Pl. előítéletes a cigányokkal szemben, mert nem hisz a „minden ember egyenlő” elvében, szerinte vannak „kiválasztottak”, és a többi ember számára csak másodrendű lehet. Változtatás: olyan értékek elfogadtatása, mint az egyenlőség szolidaritás)

-  énvédő: ént fenyegető szorongás elkerülése, önértékelés megőrzése, belső feszültségeink kiegyenlítését is szolgálhatják az attitűdök - pl. bűnbakképzés (pl. Előítéletes a cigányokkal szemben, mert veszélyesnek tartja őket, olyasmit lát bennük, amit általában bűnös dolognak gondol, elítéli életmódjukat. Úgy látja, hogy ennek a csoportnak a léte fenyegeti a saját lelki egyensúlyát. Változtatás: nehéz, pszichoterápia, lelki gyakorlatok, melyek révén elérhető, hogy saját elutasított érzéseit, vágyait elfogadja)


 

ANÓMIA

A társadalomban a közös értékek, normák meggyengülését jelenti, azt az állapotot, amelyben a társadalom szabályozó hatása nem vagy nem eléggé érvényesül, pl. ha az egyén úgy látja, hogy csak helytelen eszközökkel érhet el megfelelő életkörülményeket, életminőséget. 

A modern társadalmakban felbukkanó jelenség. A hagyományos normák, szabályok fellazulása, melynek következtében meggyengül vagy elvész az emberek viselkedésére gyakorolt hatásuk  => deviancia. A szociológia történetében E. Durkheim honosította meg a fogalmat, Durkheim úgy vélte, ilyen helyzetben az emberek megzavarodnak és ennél fogva az anómia az öngyilkosságra való hajlam hátterében álló társadalmi tényezők egyike. Merton módosított anómiafogalma arra a feszültségre utal, ami az elfogadott normák és a társadalmi valóság konfliktusa miatt alakul ki az egyénben. A fejlett társadalmakban az elfogadott értékeket az anyagi sikert hangsúlyozzák, amit önfegyelemmel és kemény munkával lehet megszerezni. Valójában azonban nem ez a helyzet, hisz a hátrányos helyzetben élők többségének kicsi az esélye, hogy mindezt elérje. Akik nem tudnak érvényesülni, azokat a társadalom többi tagja elítéli és emiatt nagy a kísértés, hogy az ember bármilyen áron hozzájusson az anyagi javakhoz és felemelkedjen.

R. K. Merton új értelmezést adott. Szerinte az anómia oka a társadalmilag elfogadott értékek és normák, valamint a társadalmi valóság, vagyis a rendelkezésre álló eszközök korlátozottsága közötti konfliktusban rejlik.

 


 

DEVIANCIA      

A szabályokat nem követő (viselkedés), a szokásostól eltérő. Itt, a társadalomban fellelhető és elfogadott szabályokra gondolunk. A deviancia nemcsak egyes emberek viselkedését jellemezheti, hanem egész csoportokét is.

Deviáns viselkedés: A társadalom intézményesített normáival vagy egy szűkebb közösség előírásaitól és elvárásaitól eltérő magatartás, amely  az egyén és a közösség konfliktusához vezethet.  Keletkezését az eltérő megközelítésmódok képviselői többféle okokkal magyarázzák. Vagy az öröklésre vezetik vissza (biológiai megközelítés), mint pl. az öröklött elmebetegségeket, vagy a személyiségfejlődés zavarában keresik az okokat (pszich.-i magyarázat). A szociológiai megközelítés felhasználva ezeket a magyarázatokat, a deviáns magatartás kialakulását alapvetően a társadalom egészének működésében keletkező zavarokkal hozza összefüggésbe. Az egyének normasértő viselkedésének a szociológia által vizsgált formái: bűnözés, drogfüggőség (alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás, hajléktalanság,bűnözés ) és a különféle mentális zavarok.

A deviáns magatartás létrejöhet a deviáns viselkedésformákra történő közvetlen szocializáció eredményeként is (pl. a családban előforduló szülői minta követése nyomán). A szakemberek körében létezik a deviáns magatartásnak egy általánosabb megközelítése, amely minden, a többség által "normálisnak" minősített magatartástól való eltérést devianciának nevez. E szemlélet szerint a deviancia pozitív tartalmú is lehet. Pozitív tartalmú devianciáról beszélhetünk, pl. saját kortársaikkal konfliktusba kerülő újítók, zsenik esetében.

A deviancia társadalmi kezelésmódja: nem egységes. A megítélés függ az adott viselkedés intézményesültségének fokától, a társ.-i folyamatokra gyakorolt hatásától (innovatív deviancia), a társ., illetve meghatározott csoportjainak értékítéletétöl (negatív és pozitív deviancia), eredetétöl (fizikai deviancia), továbbá  a normasértés gyakoriságától (alkalmi vagy rendszeres deviancia).

A deviáns karrier: a deviáns karrier egy olyan személyiségalakulási folyamat, melynek során a közösség ítélete szerint normasértő módon viselkedő egyén a környezet reagálásai és szankciói hatására mindinkább elfogadja önmagát deviánsnak, és további viselkedését ezeknek a közösségi és a saját maga iránti elvárásoknak megfelelően alakítja. Az első normasértőnek ítélt cselekedetet elsődleges deviációnak, míg a deviáns önminősítés kialakulását másodlagos deviációnak is nevezik. Az egyénre ragasztott címke (stigma) nem csupán az észleléseket befolyásolja, hanem tulajdonképpen létrehozza a címkében megjelölt tulajdonságot is, magatartásbeli megnyilvánulásaival együtt. A deviáns karrier végső szakaszában a normasértő viselkedés az egyén számára egy olyan szereppé lesz, ami a környezet elvárásaiból valamint magának az egyénnek a deviáns identitásból építkezik.

Társadalmi kontroll és deviancia: a kollektív minősítés, szabályozás gyakorlatát és módjait társadalmi kontrollnak nevezik. Ez tartalmazza azokat a formális és informális eszközöket, amelyekkel a társ. rászoríthatja az egyéneket arra, hogy viselkedésükben kövessék a kulturális szokásokat, értékeket, alkalmazkodjanak az előírt normákhoz és szerepekhez. A viselkedések társ.-i kontrollja nem az egyéneken kívül álló társ.-i szerveződés, hiszen a szabályokat állítja fel (azaz az emberek) és ők kényszerítik ki betartásukat. Az engedelmesség a társas helyzetekben kialakuló motiváció arra, hogy az egyén meghatározott keretek között ugyan, de a maga számára is elfogadható utat válassza. Formális a társ.-i kontroll, ha jogilag rögzített, személytelen jutalmazásokat és büntetéseket alkalmaz, illetve ennek intézményeit működteti. Az informális társ.-i kontroll a hétköznapok interakcióiban van jelen, és nem függvénye a törvénybe iktatott, hivatalos szabályoknak. A kontrollintézmények működésmódja jelentősen befolyásolja a deviancia arányát. Bizonyos esetekben maga az intézmény hozza létre a devianciát. A társ.-i kontroll minősítő és szabályozó mechanizmusainak működésmódjában tartalmi és akár időbeli eltéréseket is találhatunk. A minősítés felfogható a már megtörtént magatartás értékeléseként, a szabályozás pedig a jövőbeni viselkedés kereteinek kijelölőjeként. A kontrollintézmények kettős funkciójának felismeréséből eredeztethető az a kritikai elmélet, amely a szokás-erkölcs-törvény hármasának érvényesülését a tás.-i kontroll passzív funkciójának nevezi. Az aktív kontroll a régi értékeket folyamatosan felülvizsgálva, új értékeket és célokat teremtve biztosítja ezek létrejöttének kereteit. A társ.-i kontroll megnyilvánulási formái lehetnek az egyén társ.-i integrációját szolgáló intézmények (család, óvoda, iskola stb.), valamint manifesztumok (kezelés, erkölcs, elrettentés). A kezelés a 19. sz. végétől jelent meg, és a bűnelkövetők meggyógyításának, reszocializációjának különféle módszereit foglalja magában. Az erkölcs a jó és a rossz különbségének, illetve a helyes és helytelen viselkedések várható következményeinek felmutatásával igen hatásos visszatartó erőt képvisel. Az erőszaktól való félelem az elrettentés alapja, ami hatékonyan működik a kívánt magatartás elérésében. Az igazságosságra, méltányosságra törekvés igénye teszi lehetővé a kölcsönösséget. A társ.-i kontroll kritikai elméletei arra helyezik a súlyt, hogy megvilágítsák a deviánssá minősítésben szerepet játszó hatalmi és érdekcsoportok szerepét. A társ. erkölcsi hálózatát döntően befolyásolni képes rétegek a társ. más csoportjai számára referenciacsoportul szolgálnak. A társ.-i kontroll legújabb kori fejlődési iránya a megelőzés szemléletével gazdagodott. Ez a törekvés sajátos módon éppen azokban az intézményekben fogalmazódott meg a legmarkánsabban, melyek addig jórészt követő magatartást tanúsítottak. (bővebben a jegyzetekben)


 

BŰNÖZÉS

Bűnözésnek nevezzük azokat a viselkedésformákat, amelyek bizonyos szükségletek kielégítése vagy konfliktusok feloldása érdekében racionálisan megvalósulnak, ugyanakkor sértik az általánosan elfogadott jogilag is védett értékeket és normákat, amiért a társadalom elítéli, tilalmazza és szankcionálja őket.

A fiatalkori bűnözés szerves része a társadalomban tapasztalható bűnözésnek. Jellemzője a csoportos elkövetés, a végrehajtásban tapasztalható felesleges erőszak, brutalitás. A fiatalok családi környezete és a kriminalitás gyakorisága között összefüggés mutatható ki, akárcsak az iskolai végzettség és a kriminalitás gyakorisága között. A fiatalkori bűnelkövetések száma az elmúlt években jelentősen megnőtt. 1991 és 1998 között közel duplájára nőtt az elítélt fiatalkorú bűnelkövetők száma, és azóta is ez a növekedés figyelhető meg. A fiatalkorúak közül a legtöbbnek csupán 8 általános volt az iskolai végzettsége.

Ha a fiatalkori bűnözés szerkezetét vizsgáljuk, azt vehetjük észre, hogy főként a vagyon elleni bűncselekmények dominálnak. Kimondható viszont az, hogy a fiatalkori bűnözés nem sokban tér el a felnőttkoritól, „a hagyományos értelemben vett bűnözés szerkezete már a büntetőjogi értelemben vett fiatalkorban kialakul”.


 

TÁRSADALOM

Társadalom tudományos meghatározás: „ A társadalom a politikai uralom egy adott rendszerének alávetett, különálló területen élő és a körülöttük lévő csoportoktól eltérő identitással rendelkező emberek csoportja. Egyes társadalmak, mint például a vadászó és gyűjtögető közösségek, nagyon kicsik, csak néhány tucat emberből állnak. Más társadalmak rendkívül nagyok, népességük sok millióra tehető – a modern kínai társadalomban például az össznépesség meghaladja az 1 milliárd főt.” (Anthony Giddens Szociológia ,Osiris Kiadó, Budapest, 1995.) 

A társadalomtudományok a társadalom kifejezést használják félig zárt (vagy félig nyitott) társadalmi rendszert alkotó emberek csoportjára, amelyben a legtöbb interakció a csoporttagok között történik és itt zajlik le a társas hatás, befolyásolás is. Még elvontabban a társadalom önálló egyedek közötti kapcsolatok hálózata. A társadalom kifejezést szintén gyakran használják kölcsönösségi viszonyrendszeren alapuló közösségekre.

Politikai értelmezés: Magától értetődik a társadalom jelentésében, hogy a tagjai egyetértőlegesen megosztanak egymással valamilyen kölcsönös érdeket vagy hasznot. Ennek alapján a kifejezés alatt gyakran egy ország állampolgárainak közösségét értik. Sőt, amikor a polgári jólétet biztosító nemzeti intézmények vonatkozásában használják, a társadalom kifejezés magának az országnak lesz a szinonimája. A társadalom legtágabb jelentése az egész emberi faj, amely az állatvilágból kiemelkedve új típusú létformákat hozott létre.

Köznapi értelmezés: A társadalom köznapi értelmezése nagyobb embercsoportot jelöl, akik egyfajta rend szerint együtt élnek. Tagjai társas hatás, befolyásolás révén nyomást gyakorolhatnak az egyénre és ilyen módon az egyén is hatással van tagjaira. A társadalom kifejezés a „társ” szóból született a latin societas („társadalom”) mintájára, amely a „társ” jelentésű socius szó származéka (ez a magyarban is használatos a „szocio-” előtagban). Így a társadalom jelentése viszonylag közel áll a „társ”, „társas”, „társaság” szavakéhoz.


 

SZUBKULTÚRA

 A többségi kultúrát alapjaiban elfogadó és azt követő, de attól néhány részletében eltérő kultúra. A szubkultúra a társadalom egy csoportjára jellemző sajátos szokások, szabályok, meggyőződések rendszere, mely speciális értékrendhez kötődik, a többségi társadalomtól eltérő kulturális jegyeket is hordoz.

Jellemzői: A társadalom egészén belül létrejövő kisebb-nagyobb csoportok jellegzetessége. Különféle körülményekhez, társadalmi tényezőkhöz kapcsolódik.Többnyire elfogadják a szubkultúrához tartozók a domináns, többségi társadalmi kultúrát, de párhuzamosan megteremtik a saját kultúrájukat. Jellegzetes nyelvhasználat, szleng is kapcsolódik hozzá.

 

 

 

Példák

  • Korosztályok mentén kialakuló szubkultúrák (ifjúsági)
  • Szexuális szubkultúrák (homoszexualitás, szingli életmód)
  • Hivatáshoz kapcsolódó szubkultúrák (művészek)
  • Lakóhely szerinti szubkultúrák (fővárosi, vidéki)
  • Devianciakhoz kötött szubkultúrák (kábítószerfüggők, bűnelkövetők)
  • „Gémerek” - egy adott számítógépes játék (pl. WoW) rajongóinak közösség

 


CSOPORT

Olyan integrált szociális struktúra, amelyen belül szimbolikus, vagy gyakorlati értelemben kölcsönös függések alakulnak ki. A tagok között egy integrációhoz vezető kohézió van.
Az emberek társas interakcióik során csoportokba szerveződnek. Csoportnak nevezik az egyének olyan együtteseit, amelyeket bizonyos közös ismérvek jellemeznek, kötnek össze, ezért a csoport mindig több mint az egyének összessége.

Fajtái:

  • formális (másodlagos) csoportok (társadalmi nagycsoportok), melyek működését írott előírások szabályozzák
  • informális (elsődleges) csoportok (társadalmi kiscsoportok),  melyeket nem formális szabályok, hanem az egyének közötti személyes kapcsolatok működése, a közös érdekek és célok irányítanak
  • kiscsoport (kis létszámú), a tagok személyesen ismerik egymást és kapcsolatban állnak egymással
  • társadalmi nagycsoport (nagy létszámú, tagjainak van néhány közös ismérve esetleg céljaik is azonosak, a tagok között nincs feltétlenül személyes kapcsolat
  • nyitott és zárt csoport, melyek között az a különbség, hogy fennállásuk ideje alatt beengednek-e új tagot.

Csoportnormák: csoportnormák alatt a csoporton belül kialakult elfogadott és követett megállapodásokat értjük. A csoport által létesített viselkedési, gondolkodási és érzési szabály, amelynek a betartására az adott csoport szankciókkal ügyel.

Csoportszellem: a csoportok tagjainak viselkedésében megnyilvánuló lojalitási, összetartozási úgynevezett „mi-tudat”.

Csoporttudat: a csoportszellem, ill. a csoportviselkedés szinonimája. A csoporttagok közös gondolkodási és cselekvési stílusa, ami nem magyarázható az egyéni gondolkodási és cselekvési megnyilatkozásokkal.

 

 


AGRESSZÍV NACIONALIZMUS

Az a felfogás mely szerint a nemzetnek, amelyhez az egyén tartozik, más nemzetekkel vagy a társadalmon belüli kisebbségekkel szemben, amelyeket nem tekintenek a nemzet részének, harcolni kell a nemzeti érdekek érvényesítéséért.

Égető kérdés, hogy mikor megy át a nemzettudat agresszív nacionalizmusba, idegengyűlöletbe, a kisebbségek kirekesztésébe. Az idegen állam általi elnyomatás vagy annak fenyegetése egyértelműen erősíteni látszik a nacionalizmust, és ez a védekező nemzettudat könnyen átcsap agresszív nacionalizmusba. A kisebbséggel szembeni agresszió érzésének megerősödését segíti elő, ha az adott társadalmon belül valamely kisebbség privilegizált helyzetben van, gazdagabb, sikeresebb, mint a társadalom többségét alkotó csoport.

Négy szociológiai elmélet van arról, hogy mi okozza egyéni szinten az előítéletes gondolkodást és a diszkrimináló viselkedést:

  • 1.)Az előítélet és a diszkrimináció olyan egyéneknél erősödik meg, akik súlyos frusztrációkat szenvedtek, sikertelenek voltak, és a sikertelenség okát másokra akarják hárítani.

  • 2.)Az autoritárius személyiségű emberek hajlamosak az előítéletes gondolkodásra és az agresszív viselkedésre a más csoportba tartozókkal szemben.

  • 3.)Az előítéletek és a diszkrimináció egyszerűen hatalmi és anyagi érdekeket szolgálnak.

  • 4.)Az előítéletek, a sztereotípiák és a diszkriminációs viselkedés mélyen be vannak ágyazva a társadalom kultúrájába, és a szocializáció útján sajátítja el őket az egyén.


 

ÁLLAM

Az a politikai intézmény, amely egy pontosan körülhatárolt földrajzi területen egyedül alkalmazhat kényszert.

Az állam egy földrajzi terület feletti legfőbb hatalommal bíró politikai szerveződés. Ez hagyományosan magába foglalja azt az intézményrendszert, amely birtokolja a törvénykezés jogkörét, mellyel kormányozza területének társadalmát – aminek állami státusa gyakran függ attól, hogy több más állam elismeri-e mint afeletti belső és külső önálló korlátlan hatalmat.

A szociológiában az államot általában Max Wéber következő elterjedt meghatározásával írják le:  az a szervezet, amely rendelkezik „a fizikai erő legitim használatának monopóliumával egy adott területen belül”, amely tartalmazhatja a fegyveres erőket, társadalmi szolgáltatásokat, állami bürokráciát, bíróságokat és a rendőrséget.

Az állam feladata

Az állam feladata a közjó szolgálata. Ennek megvalósításakor egyféle kiegyenlítő szerepet is betölt, amikor az egyes csoportok érdekeit védve az erkölcs és az igazságosság talaján a közjóra törekszik.

Stabilizálás:

  • a gazdaság működőképességének fenntartása
  • közintézmények fenntartása: a gazdaság vagy piac számára fontos, de az államon kívül más nem tudja, vagy nem akarja működtetni
  • közüzemi hálózat (áram, vízellátás stb.)
  • tömegközlekedés
  • pénzügyi szabályozás (például infláció ellenőrzése)
  • társadalmi rend fenntartása, törvényekkel és rendfenntartó szervekkel (bíróság, rendőrség)
  • állampolgári jogok biztosítása, pl.:
  •  az élethez való jog
  • a tulajdon védelmének biztosítása
  • a munkához való jog

Elosztás:

  • társadalmi működés és fejlődés biztosítása, méltányossági juttatások a rászorulóknak
  • feladatok bevételi forrásainak biztosítása (adók, illetékek és járulékok)
  • a közoktatásügyi rendszer biztosítása
  • a közegészségügyi rendszer biztosítása
  • a szociális segélyezés
  • munkanélküli segély
  • nyugdíj

Külső védelem biztosítása:

  • hadsereg

DEMOKRÁCIA

Demokrácia jelentése: Népuralom, egyenjogúság; az a politikai rendszer, melyben a népé a hatalom. Olyan politikai rendszer, amelyben a társadalom tagjai békés és intézményesített eszközökkel leválthatják azokat, akiknek a kezében a hatalom van.

A demokrácia fogalmának történetéről (Hahner Péter  írása)

A „demokrácia” az egyik legrégebbi és leggyakrabban használt politikai kifejezés, melynek jelentése, tartalma és (ha lehet ilyen kifejezést használnunk) hangulata igen sokat változott az évszázadok során. Mivel napjainkban egyre gyakrabban elhangzik, hogy tulajdonképpen a demokrácia az egyetlen legitim kormányzati forma, röviden összefoglaljuk mindazt, amit e fogalom történeti fejlődéséről tudunk.

 Az ókorban annyit jelentett, hogy „sok ember kormányzata” – és szembeállították mind a monarchiával (egy ember kormányzatával), mind az arisztokráciával (a legjobb kevesek kormányzatával). E hármas felosztás helyett egyes ókori gondolkodók hatos felosztást készítettek: valamennyi államforma mellett megemlítették annak elfajult változatát is, a monarchia mellett a zsarnokságot, az arisztokrácia mellett az oligarchiát (a leggazdagabb kevesek kormányzatát), a demokrácia mellett pedig a csőcselék uralmát. Az ókori athéni demokrácia kialakulásának bonyolult folyamatát talán úgy foglalhatjuk össze a legrövidebben, hogy a türranoszok elleni harcok során, amikor a hagyományos társadalmi hierarchia megkérdőjeleződött, Athénban politikai státuszt biztosítottak valamennyi szabad, férfi polgárnak, hogy ezzel is csökkentsék a helyi arisztokrata családok hatalmát. Köztudott, hogy az ókori görög demokrácia abban különbözött a modern demokratikus rendszerektől, hogy nem ismerte a képviselet elvét: az athéni polgárok nem választottak maguk közül valakit a teljhatalmú népgyűlésbe, hanem személyesen megjelentek ott. Vagyis (legalábbis elvben) valamennyi állampolgárt bevontak a politikai folyamatokba. Az ókori gondolkodók közül sokan dicsőítették ezt a rendszert, de sokan bírálták is. Bizonyos fenntartásokkal azt is elmondhatjuk, hogy kapcsolat mutatható ki az ókori görög demokrácia fejlettsége és a tudományos, kulturális fejlődés között, hiszen ha a politikai életben minden kérdés megvitatható, minden érvelést meg kell hallgatni, s minden kérdésben demokratikus szavazással kell határozatot hozni, ebből az is következhet, hogy a tudomány és a kultúra terén is megkérdőjelezhető minden régi tanítás, és felülvizsgálható minden hagyományos elképzelés. Mindez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy monarchikus államokban nem kerülhetett sor jelentősebb kulturális fejlődésre. A legnagyobb ókori gondolkodók közül pedig olyan hírességek is gyanakvással szemlélték a demokráciát, mint Szókratész, Platón és Arisztotelész. Más kortársaikkal együtt a „tiszta” formák (demokrácia, arisztokrácia, monarchia) helyett ők is az összetett államformákat részesítették előnyben (azt, amelyben keverednek a monarchikus, arisztokratikus és monarchikus elemek).

 A „demokrácia” szó a görög nyelv visszaszorulásával és a latin előretörésével évszázadokra eltűnt. Az ókori rómaiak is megalkották azonban a saját kifejezésüket a több ember által kormányzott politikai rendszerre: elnevezték res publicának, amit magyarul hagyományosan köztársaságnak szoktunk fordítani. Mivel az ókorban nagyobb és tartósabb államoknak monarchikus kormányzata volt, s megnövekedése után a Római Köztársaság is monarchiává alakult át, több mint másfélezer évre meggyökeresedett az a meggyőződés, hogy több ember (demokratikus vagy köztársasági) kormányzata csak kisebb területű államokban valósítható meg.

 Quentin Skinner szerint a „demokrácia” kifejezés csak a XIII. században került elő újra, amikor lefordították Arisztotelész Politika című tanulmányát latinra. Ennek nyomán az a hármas felosztás terjedt el, mely szerint egy állam lehet monarchia (egy ember kormányzata), arisztokrácia (kevesek kormányzata) vagy köztársaság (több ember kormányzata). Később különböző félrefordítások következtében immár a „demokráciát” tekintették a köztársaság elfajult formájának, olyan kormányzatnak, amely nem a közösség, hanem kizárólag a szegények javát szolgálja. Ez persze az adott korszakban, az arisztokratikus értékek világában egyáltalán nem volt olyan vonzó elképzelés, mint a mai világban. Aquinói Szent Tamás pedig még ugyanebben a században olyan államnak nevezte a demokráciát, „amelyben a köznép/…/ elnyomja a gazdagokat, s így az egész népség egyfajta zsarnokká válik.” Ezután a demokrácia szó évszázadokig a csőcselék uralmát juttatta az emberek eszébe.

 Maga az eszme valószínűleg azért bukkanhatott fel újra, s azért változott meg a jelentése, mert az európai politikai fejlődés egészen sajátos utat járt be: nem alakult ki a korlátlan egyeduralom. Elvben ugyan újra meg újra azt hangoztatták, hogy az uralkodó hatalma korlátlan, de fennmaradt az isteni jog, a természeti jog vagy a szokásjog eszméje, amelyet az uralkodónak is tiszteletben kellett tartania. A gyakorlat is ellentmondott a korlátlan hatalomról alkotott elmélkedéseknek: a királyok már a középkorban rákényszerültek, hogy az egyes rendek, tartományok, városok képviseleti testületeivel fogadtassák el döntéseiket. Tulajdonképpen ez volt a modern képviseleti demokrácia csírája, még akkor is, ha mind a rendek, mind a városok felháborodva elutasították volna a „demokratikus” jelzőt. A „köztársaság” kifejezés valamivel elfogadhatóbb volt, a köztársasági Róma emléke miatt. A nagy tiszteletnek örvendő Tacitus többé-kevésbé a mai „demokrácia” fogalmának megfelelően használta ezt a kifejezést: a szabad emberek közös kormányzatára utalt e fogalommal.

 Az újkorban egyrészt a modern állam fejlődése, másrészt a politikai gondolkodás átalakulása készítette elő a demokrácia fogalmának későbbi népszerűségét. Egyelőre azonban inkább a „köztársaság” kifejezést használták. A modern politikai gondolkodás számára az újkor hajnalán olyannyira nélkülözhetetlenné vált, hogy az első igazi modern politikai gondolkodó, Machiavelli két legfontosabb művének már az első mondataiban is megtalálhatjuk. A fejedelem első fejezetének első mondata így hangzik: „Az uralom és a birtoklás minden fajtája, amely valaha is hatalmában tartotta az embereket, köztársaság vagy egyeduralom volt, s ma is az.” A Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről első könyvének első fejezete pedig e szavakkal kezdődik: „Aki elolvassa majd, hogyan is keletkezett Róma városa, milyen törvényhozók és miképpen szervezték meg életét, nem csodálkozik rajta, hogy e város annyi évszázadon keresztül megőrizte kiváló erényeit, és azon sem, hogy a köztársaság világhatalommá növekedett.”

Furcsának tűnhet, hogy a köztársaság fogalma éppen abban a korszakban kezdett elterjedni, amelyben a monarchikus hatalom fokozatosan felerősödött. A királyoknak az újkorban egyre több adójövedelem, katona és hivatalnok állt a rendelkezésükre, fokozatosan visszaszorították az arisztokrácia politikai hatalmát, és a XVII. században több országban is képessé váltak a hagyományos képviseleti szervek, rendi gyűlések nélküli kormányzásra. Ezt a jelenséget a XIX. század történészei abszolút monarchiának keresztelték el. A történészek hamarosan el is túlozták az uralkodók hatalmát, s azt állították, hogy mindent megtehettek, amit csak kívántak, különösebb társadalmi kontroll nélkül. Ebből a szempontból úgy tűnhet, hogy az újkorban a politikai fejlődés inkább távolodott a mai demokráciával kapcsolatos elképzeléseinktől, mintsem közeledett volna.

 Az „abszolút monarchia” fogalma azonban megtévesztő. Csak annyit jelent, hogy földi hatalom nem vonhatta felelősségre az uralkodókat, hatalmuk azonban egyáltalán nem volt korlátlan. Helyzetüket legjobban azzal a paradoxonnal lehet jellemezni, hogy megtehettek volna mindent, amit akartak – de nem akarhattak mindent, amit megtehettek volna. Az „abszolút monarchiák” uralkodóinak hatalmát a gyakorlatban igen sok tényező korlátozta: az egyház hagyományai, az „alaptörvényeknek” tekintett ősi szokások, a régi intézmények, a társadalmi elvárások, normák és kiváltságok, a rendelkezésre álló erőforrások korlátozott volta és a korszak kommunikációs nehézségei. Ráadásul az uralkodóknak meglehetősen ellentmondásos politikai szerepük volt: egyrészt fenn kívánták tartani a hagyományos rendi elkülönülést, másrészt azonban pénzügyi szükségleteik miatt arra törekedtek, hogy valamennyi társadalmi réteget megadóztassák, s valamennyinek az erőforrásait az állam szolgálatába állítsák. Ezzel pedig óhatatlanul is hozzájárultak a társadalmi különbségek fokozatos visszaszorításához.

 A XIX. századi történészek (köztük olyan nagy gondolkodók is, mint Alexis de Tocqueville) úgy vélték, hogy az új, adóztató-kormányozó monarchia felszámolta a régi, tartományi-testületi önkormányzat intézményeit. Ma már úgy látjuk, hogy ha a jelentősebb hatalommal rendelkező, országos jelentőségű rendi gyűlést nem is hívták össze, a kisebb, városi vagy tartományi jellegű gyűléseket és tanácsokat a királyok inkább újjáélesztették és megerősítették, mint felszámolták. Annyi hivatalnokuk ugyanis nem volt, hogy ezek nélkül kormányozhattak volna. Az új, királyi és központi hivatalnokok nem a régi hivatalnokok helyett, hanem azok mellett tevékenykedtek. Ahol a régebbi történészek a királyi akarat ellentmondást nem tűrő érvényesítését látták, ott a mai történészek a központi és a helyi hatalmak színfalak mögötti alkudozását fedezik fel. Vagyis ha demokratikusnak távolról sem nevezhetjük az újkori monarchiákat, az oligarchikus és arisztokratikus elemek egyáltalán nem tűntek el a közéletből.

 A XVII. század közepén pedig olyan politikai gondolkodó is akadt, aki az erős egyeduralom szükségességét kizárólag emberi, evilági, racionális tényezőkből vezette le. Az angol Thomas Hobbes Leviathan (Leviatán vagy az egyházi, és világi állam anyaga, formája és hatalma) című könyvének érvelése teljesen mentes volt minden vallási vagy misztikus előfeltevéstől. Szerinte az állam egyszerűen az emberek érdekében létrehozott mesterséges jelenség. Az angol polgárháború ugyanis arról győzte meg, hogy az embereket sem a természet, sem a vallás nem képes egyesíteni. Az emberi civilizációt, a politikai szervezetet csak mesterségesen lehet létrehozni. A politika tehát emberi művészet, mesterség, tudomány.

 A természetes állapot Hobbes szerint „mindenki harca mindenki ellen”, amelyben az élet „magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”. Ebben a természeti állapotban nagy szerepet játszott az egyenlőség is: mindenki egyenlő volt mindenkivel, így mindenki fenyegetettségben élt. Mivel csellel a leggyengébb is képessé válhatott a legerősebb megölésére, egyforma sebezhetőségükben az emberek megtalálhatták egyenlőségük gyökereit. Éppen azért képesek egy civilizált rend létrehozására, mert ráébredtek egyenlőségükre. A társadalmi szerződéssel az emberek lemondtak az erőszak jogáról, és olyan hatalomra ruházták, amely a szuverenitás egyetlen birtokosaként biztosíthatja a békét. Hobbes tehát egyszerűen a társadalom eszközének nevezte az államot, amellyel az emberek biztosítják maguknak a rend és béke áldásait. Vagyis a hatalomnak való engedelmesség nem a természetből fakad, nem az isteni elrendeltetésből, nem valamely régi hódításból – hanem a társadalom egyetértéséből, amelynek tagjai valaha, a „természetes állapotban” egyenlők voltak egymással.

 Nagy jelentőségű lépés volt ez, akár a politikai gondolkodás forradalmának is nevezhetnénk. A régi típusú, rendi monarchiában az uralkodó kívül állt a társadalmon, hogy elláthassa fő feladatát, az igazságszolgáltatást, s ezért természetesnek tűnhetett, hogy hatalmát sem ettől a társadalomtól, hanem Istentől, a hagyományokból vagy egy korábbi hódításból származtatja. Az adóztató-kormányzó abszolút monarchia kiépülésével azonban az uralkodót egyre több szál fűzte ahhoz a társadalomhoz, amelynek egyre nagyobb arányban elvonta jövedelmét, s egyre jobban meghatározta törvényeivel és rendeleteivel mindennapjait. Márpedig az a hatalom, amely távolról sem korlátlan, s mégis fokozottabb mértékben aknázza ki a társadalom erőforrásait, előbb-utóbb kénytelen lesz fokozottabb mértékben bevonni a hatalomgyakorlásba a megadóztatott társadalomnak előbb szűkebb, majd egyre szélesebb körű csoportjait. Szükségszerűvé vált tehát, hogy megfogalmazzák: az uralkodó ettől a társadalomtól kapta hatalmát, amely evilági és gyakorlati eredetű. Hobbes indította el a politikai gondolkodást azon az úton, amelyen az isteni eredetű és abszolút hatalom elvétől néhány évtizeden belül eljutott ahhoz a jelszóig, amelynek a lényege korábban sem volt ismeretlen, brutális nyíltsággal azonban először Amerikában fogalmazták meg: „Nincs adózás képviselet nélkül.”

Hobbes nagy jelentőségű lépést tett a demokrácia eszméjének előkészítése terén, de Pierre Manent francia filozófus szerint „megáll a demokrácián innen”. Az emberek Hobbes szerint ugyanis olyannyira hataloméhesek, hogy az elképzelhető legnagyobb hatalmat kell föléjük rendelni, hogy egyesíteni lehessen őket. Az új hatalom tehát csakis korlátlan és osztatlan lehet, a társadalmi szerződés csak az alattvalókat köti, az uralkodót nem. A modern politikai filozófiát azonban Hobbes mégiscsak megalapozta azzal a nézetével, hogy az emberi egyenlőséget és a kormányzottak beleegyezését nyilvánította a hatalom (szuverenitás) forrásának. E nézeteit Locke és Rousseau is osztották, de ők már nem a polgárháborút tartották az ember természetes állapotának, s nem a hatalomvágyat tartották az emberi természet alaptulajdonságának.

 Locke Két értekezés a kormányzatról című tanulmányában már úgy próbálta értelmezni a természetes állapotban élő egyént, hogy elidegeníthetetlen jogokat tulajdoníthasson neki, a hatalmat pedig úgy, hogy az csak védelmezhesse az egyént, de zsarnokoskodni ne tudjon felette. Szerinte a természetes állapot már nem a „mindenki harca mindenki ellen”, mint Hobbes-nál, hanem afféle ideális, békés világ, amellyel csak az a probléma, hogy az embereknek nincsenek elismert bírái, akik ítélkezhetnek felettük, ha vitákba bonyolódnak. Mindenki a maga bírája, márpedig senki sem lehet igazságos bíró saját ügyeiben. Ezért a tulajdon védelmében szükség van arra, hogy a társadalmi szerződéssel az emberek átruházzák bíráskodási jogaikat egy kormányzatra. Ez a kormányzat pedig nem lehet abszolút, mert ha konfliktusba kerülne alattvalóival, ismét helyreállna a természetes állapot, amelyben az érdekelt (jelen esetben a hatalom) ítélkezne saját ügyében. Ezért szét kell választani a hatalmakat, el kell különíteni egymástól a törvényhozó (parlamenti) és a végrehajtó (királyi) hatalmat, nehogy bármelyik is visszaélhessen helyzetével. És hogy a törvények ne jelenthessenek elnyomást, mindenkinek hozzá kell járulni elfogadásukhoz, személyesen vagy képviselői közvetítésével. Locke megteszi a következő lépést a demokrácia irányába, amikor így fogalmaz: „A törvényhozó hatalom/…/ amelyet a közösség választott és jelölt ki…Enélkül /…/ a törvény híján volna annak, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy törvény legyen, nevezetesen a társadalom jóváhagyásának, márpedig a társadalom felett csak a társadalom tagjainak beleegyezésével és a tőlük kapott felhatalmazás alapján lehet valakinek törvényhozó hatalma…” Csak az a törvény fogadható el tehát, amelyet a társadalom jóváhagy. E gondolat jelentőségét az a tény sem mérsékelheti, hogy Locke természetesen elfogadta a meglehetősen szűk körű, oligarchikus képviseleti testületeket. Ha ugyanis a társadalomnak az oligarchikus képviselet által biztosított jóváhagyása tesz elfogadhatóvá egy törvényt, akkor előbb-utóbb fel fog merülni az a gondolat is, hogy minél szélesebb körű a képviselet, annál nagyobb érvényű annak a jóváhagyása.

 Locke tanításának rendkívül nagy sikere volt. Az európai politikai fejlődés egyik legfontosabb sajátossága az, hogy a teljes hatalom sohasem összpontosulhatott tartósan egyetlen kézben – és Locke a hatalmak szétválasztásának ideológiájával tulajdonképpen e fenntartani kívánt állapothoz biztosított új és nagy hatású eszméket. Az abszolút monarchiát (amely mindig is inkább törekvés volt, mint megvalósult rendszer), Locke egyszerűen rossz és illegitim politikai rendszernek tekintette. Pierre Manent szerint a demokratikus politikai rendszernek az a fő sajátossága, hogy megkülönböztetéseket és szétválasztásokat hoz létre ott, ahol más rendszerek az egységet hangsúlyozzák. A demokrácia előtti társadalmakban a hangsúly mindig az egységen, az egyetértésen van. Egyetlen szétválasztást ismertek el: a parancsolók és az engedelmeskedők szétválasztását. A politika modern rendszere azonban azért jött létre, hogy felszámolja vagy legalább megkerülje a parancs-engedelmesség viszonyt, ami a régi politikai rend sajátossága volt. Ebből a viszonyból próbáltak kiszabadulni a politikai gondolkodók, s e törekvés eszköze a hatalmak szétválasztása is, amelyet később tovább finomítottak.

 Montesquieu 1748-ban megjelent A törvények szelleméről című kötetében úgy vélekedett, hogy minden hatalom veszedelmes, mert minden hatalommal rendelkező személy hajlik arra, hogy visszaéljen vele. Mivel államhatalomra mégis szükség van az állampolgárok személyének és tulajdonának védelmezéséhez, egyetlen megoldás lehetséges: „Hogy a hatalommal ne lehessen visszaélni, ahhoz az kell, hogy a dolgok helyes elrendezése folytán a hatalom szabjon határt a hatalomnak.” Tovább finomította hát a hatalmak szétválasztásának locke-i eszméjét, újabb szétválasztásokkal készítve elő a modern demokráciát: az Angliában kialakult rendszert általánosítva ő hangsúlyozta először a három hatalmi ágazat, a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás önállóságának fontosságát. Módosította az államformák arisztotelészi felosztását is, amennyiben köztársasági, monarchikus és despotikus államokat különített el egymástól. A köztársaságban több ember kormányoz, a monarchia egy ember törvények szerinti, a despotizmus pedig egy ember törvények nélküli kormányzását jelentette. Az ősi meggyőződés, mely szerint a köztársaság csak kis területű államokban működhetett, továbbra is fennmaradt.

 Montesquieu a demokráciát olyan köztársasági rendszernek nevezi, amelyben „a nép egésze mint egy test tartja birtokában a főhatalmat/…/. Ha a főhatalom a nép egy részének a kezében van, ezt arisztokráciának nevezik.” A köztársaság „vezérelvével” kapcsolatos nézetei rendkívül széles körökben elterjedtek: „Nem kell sok becsületesség ahhoz, hogy egy monarchikus kormányzat vagy egy önkényuralmi kormányzat fennmaradjon… Az egyikben a törvények ereje, a másikban a fejedelem mindig fölemelt karja szabályoz vagy fegyelmez mindent. Egy népi államban azonban eggyel több rugóra van szükség, és ez az erény.” Vagyis nézetei szerint a köztársasági vagy demokratikus rendszerek nem csak kis államokban jöhetnek létre, de előfeltételei közé tartozik az állampolgárok erkölcsi fejlődése is.

 Jean Jacques Rousseau nézetei igen sok szempontból különböztek Montesquieu nézeteitől. Ő már a szabad, önálló egyének közös tulajdonává nyilvánította a hatalmat, vagyis a szuverenitást, s elvetette az angol képviseleti rendszert, mert úgy vélekedett, hogyha az oszthatatlan és elidegeníthetetlen népszuverenitást képviselőkre ruházzák, partikuláris érdekeket fog szolgálni. A köztársaságról és a demokráciáról azonban lényegileg ugyanúgy gondolkodott, mint Montesquieu. Ideálja a kis közösség volt, amelyben a polgárok közvetlenül, képviselet nélkül dönthetnek ügyeikről. Ugyanolyan osztatlannak és abszolútnak tekintette a nép szuverén akaratát, mint korábban az abszolút monarchia ideológusai a királyi szuverenitást. A csoportérdeket is elvetette, mert ellentétbe kerülhet a közösség érdekével. Ha viszont nem létezik más, mint az egyéni érdek és a közösség érdeke, akkor az egyén csak akkor lehet szabad, ha önként azonosul az „általános akarattal”, amely kizárólag a közös érdekre irányul. Így a totális engedelmesség maga a totális szabadság. Rousseau maga is érezte, hogy ez az ideál (a legteljesebb egyéni szabadság azonosítva a közös akarat elfogadásával) megvalósíthatatlan. Követői viszont a legkülönbözőbb (demokratikus, liberális, anarchikus vagy éppen diktatórikus) következtetéseket vonhatták le tanításaiból. Maga Rousseau azonban távolról sem volt demokrata. A Társadalmi szerződésben a következőt olvashatjuk: „Ha volna nép, amely csupa istenből állna, az a nép demokratikus kormányzat alatt élne. Az embereknek azonban nem való ilyen tökéletes kormányzat.”

Mint látjuk, a felvilágosodás legnagyobb hatású politikai gondolkodói távolról sem voltak a demokratikus politikai rendszer elkötelezett hívei. Igaz, az enciklopédisták már nem a csőcselék uralmaként határozták meg a demokrácia jelentését, hanem Montesquieu nyomán így: „egyszerű kormányforma, amelyben a nép testülete rendelkezik a szuverenitással”. A nagyobb, modern államok számára azonban továbbra sem ezt tekintették megfelelő államformának. A politikai harcok során azonban a század végén elkerülhetetlenné vált, hogy a különböző törekvések képviselői a hagyományos vezető rétegeken kívül álló, népi elemektől is támogatást kérjenek. A hatalomból azonban nem szívesen részesítették őket: Sieyès abbé a demokráciát (a nép közvetlen hatalmát) ellentétesnek tekintette az általa megálmodott képviseleti rendszerrel amely a nemzeti szuverenitást testesítette meg. A törvényt azonban már úgy határozták meg az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában, hogy az „a közakarat kifejeződése. Valamennyi állampolgárnak jogában áll személyesen vagy képviselőin keresztül részt venni a megalkotásában.” A választójog kiterjesztése, a rendi különbségek felszámolása, az emberi jogok meghirdetése akkor is a demokrácia irányába taszította a forradalmat, ha ezt a szót még nem szívesen használták. Megjelentek a kifejezetten demokratikus törekvések, amelyek túlmutattak az egyéni szabadság és a jogi egyenlőség garantálásán. A politikai harcok során pedig megnyílt a lehetőség az egyes csoportok számára egymás demokratikus túllicitálására: valamennyien a tulajdonosok számára szerették volna biztosítani a politikai hatalom gyakorlását, ennek megszerzéséhez azonban fel kívánták használni a népi támogatást. A háború kirobbanása után pedig már olyan csoport is akadt (a Hegypárt), amely a népi követelések ideiglenes elfogadása mellett állt ki. A forradalmi kormányzat terrorista diktatúráját azonban aligha lehet demokratikusnak nyilvánítani, hiszen a népre hivatkozva kifejezetten korlátozta a tényleges nép részvételét a politikai hatalomból. A képviseleti rendszer uralma 1793—94-ben is szilárd maradt, a képviselők nem engedtek a közvetlen demokráciára irányuló követeléseknek.

 A francia forradalomban ugyanis a népszuverenitást egységesnek és oszthatatlannak tekintették (mint Rousseau), gyakorlását egy nagy hatalmú, választásokkal létrehozott törvényhozó gyűlésre ruházták (ahogy Locke tette volna), csak éppen Montesquieu nézeteiről feledkeztek meg, mely szerint minden hatalmat egy másik hatalommal kell korlátozni, hogy ne fajulhasson zsarnoksággá. Ezzel pedig megnyitották az utat a hatalom újabb koncentrálása és társadalmi ellenőrzésének felszámolása előtt. A forradalom hívei számára végtelenül elkeserítő élmény volt, hogy a szabadság nevében megindított mozgalom csak újabb zsarnoki rendszereket eredményezett: előbb egy terrorista forradalmi kormányzatét (1793—94), majd egy császárét (1804—15). A terror és diktatúra olyan riasztó emléket hagyott hátra, amely a francia társadalom többségének szemében jó időre beszennyezte mind a köztársaság, mind a demokrácia eszméjét.

 A demokrácia a XIX. század első felében nem Európában bontakozott ki és öltött elfogadható formákat, hanem Európa „óceánon túli meghosszabbításán”, az Amerikai Egyesült Államokban. Minden bizonnyal azért történhetett így, mert itt teremtődött meg először a politikai demokrácia társadalmi előfeltétele: a vagyon viszonylagosan egyenlőbb elosztása. Amerikában ugyanis az emberek és a rendelkezésre álló erőforrások kedvező arányának köszönhetően a társadalom többsége a tulajdonosok közül került ki. A XVIII. századi amerikai forradalomban senki sem tűzte ki a társadalom demokratizálását – az európai eszmék azonban az új Egyesült Államokban óhatatlanul is a demokratikus fejlődést segítették elő. Amikor az európai politikai gondolkodók úgy vélekedtek, hogy csak annak lehet beleszólása a politikába, csak az kaphat képviseletet a nemzetgyűlésben, aki az ország területének tulajdonosai közé tartozik, ez Európában a gazdag kisebbség uralmához vezetett. Amerikában viszont a szabad fehér férfiak többségének az uralmához – pusztán azért, mert ezen a kontinensen mindenki számára volt elegendő mennyiségű föld. Az erőforrások egyenlőbb elosztása tehát előkészítette a politikai hatalom egyenlőbb elosztását. Az amerikai forradalom után az örökletes hatalom elve tabuvá vált Amerikában, eltiltották a nemesi címeket, a primogenitúrát (az elsőszülöttek megkülönböztetését az örökösödésnél) és a hivatalok örökölhetőségét. Elterjedt a társadalmi felsőbbrendűség külső jegyeinek megvetése, a „republikánus egyszerűség”, e társadalmi felsőbbrendűség pedig nem alapulhatott többé a születésen, hanem kizárólag az egyéni érdemen. Az előkelő társadalmi helyzet pedig nem vont maga után automatikusan jogot bizonyos közhivatalokra. Vagyis az amerikai függetlenségi háború olyan társadalmi következményekkel járt, amelyek tovább erősítették az Angliától örökölt politikai és társadalmi rendszer demokratikus tendenciáit. A forradalom vezetői (Washington, Jefferson, Adams stb.) nem voltak a mai értelemben demokraták, ők úgy vélekedtek, hogy az alkotmány demokratikus elemeit erős arisztokratikus és monarchikus elemekkel kell ellensúlyozni. Nézeteik szerint mindenki részt vehet a választásokon, de legjobb lenne, ha a legvagyonosabb és legműveltebb személyek szűk köréből választanák meg politikai vezetőiket. A következő nemzedék azonban a XIX. század harmincas éveiben már a szavazati jog minél szélesebb körű alkalmazásával próbálta megszerezni a politikai hatalmat, s úgy vélekedett, hogy mindenki, akit polgártársai bizalma erre méltónak ítélt, elláthat minden hivatalt. Aligha véletlen, hogy ez a nemzedék kezdte használni a Demokrata Párt elnevezést.

 Alexis de Tocqueville volt az első európai, aki úgy utazott Amerikába az 1830-as években, hogy már nem Európa romantikus múltját kereste ott, hanem demokratikus jövőjét. Olyan társadalmi rendszert talált az óceánon túl, amelyet az arisztokratikus vagy rendi társadalmak egyenlőtlenségeinek hiánya és az egyenlőségre irányuló törekvések jellemeznek. Tocqueville ismerte fel, hogy tulajdonképpen a francia forradalom is egy ilyen rendszer európai kialakulását készítette elő: „Ez a forradalom nem tett mást, mint felszámolta az európai népek többségénél évszázadok óta fennálló politikai intézményeket/…/ hogy egy egységesebb és egyszerűbb társadalmi és politikai rendszerrel váltsa fel, egy olyan rendszerrel, amely a viszonyok egyenlőségén alapul.” A francia forradalom kétszázadik évfordulójának előestéjén François Furet szinte ugyanezekkel a szavakkal fogalmazta meg a forradalom lényegét a Mona Ozouffal szerkesztett Dictionnaire critique de la révolution française /A francia forradalom kritikai szótára/ című kötete előszavában: „A demokrácia születése. A francia forradalom e meghatározása olyan intellektuális súllyal rendelkezik, hogy senki sem utasíthatja el, sem hívei, sem ellenfelei […] A régi rend az emberi egyenlőtlenség és az abszolút monarchia világa volt, 1789 zászlaján azonban megjelentek az emberi jogok és a népszuverenitás.”

A XIX. században pedig egy mindent elsöprő erejű szellemi mozgalom erősítette fel a demokratikus tendenciákat valamennyi államban: a nacionalizmus. A nagy, többé-kevésbé centralizált államok már a korábbi századokban kialakultak, az általános szekularizáció gyengítette az egyházhoz való kötődést, a nemzeti piac kialakulása, a kereskedelem fejlődése nagyobb gazdasági egységeket hozott létre, a nemzeti kultúra mindenhol fejlődésnek indult – vagyis a korábbi identitások bizonytalanná váltak, és szükségessé vált egy újabb identitás kijelölése. Mindennek következtében egyre szélesebb körökben terjedt el az a meggyőződés, hogy az egyén nem a szülőföldjéhez, az egyházához, a tartományához vagy a dinasztiához kötődik legszorosabban, hanem egy szélesebb közösséghez, a nemzetállamhoz. Egyre többen hittek benne, hogy minden államban létezik egy-egy sajátos karakterű közösség, a nemzet, melynek érdekei és értékei mindennél előbbre valók. A nemzet vált a politikai közösség koordinációjának, a társadalom mobilizációjának, a hatalom legitimációjának legfontosabb biztosítékává – s hogy kellő ereje legyen, szükségesnek tűnt minél szélesebb rétegek bevonása a politikai életbe.

 A demokrácia fogalma tehát a XIX. században felvehette mai jelentését. Szűkebb értelemben olyan politikai berendezkedést jelent, amely a képviseleti rendszert az általános választójoggal kapcsolja össze: vagyis a társadalom széles rétegei számára lehetővé teszi a politikai folyamatokba való bekapcsolódást. Tágabb értelemben azonban jóval többet jelent ennél: „a viszonyok egyenlőségén” alapuló világot jelenti, amely a régi, az egyenlőtlen életviszonyokon alapuló világ helyére lépett. Ezzel egyben hatalmas erejű legitimációs elvvé vált: a XX. századra már csak akkor vált igazolhatóvá egy hatalom, egy politikai folyamat vagy bármilyen politikai intézkedés, ha a társadalom széles rétegei kinyilvánították iránta helyeslésüket, és ugyanakkor a társadalmi viszonyok egyenlőbbé tételét szolgálja.


 

 

 

                                                  

Csatolmányok: